– A nagymamája bölcs asszony volt.
– Ő volt az egyetlen ember, aki azt mondta, hogy elég vagyok.
Alejandro hallgatott.
– Szóval ő volt az egyetlen értelmes ember a családjában.
Klára felnevetett, mielőtt még visszafoghatta volna magát. A király elmosolyodott, amikor meghallotta a nevetését.
A következő hetekben megszűntek idegenek lenni. Megtanította neki, hogyan közlekedjen az erődben csukott szemmel, a visszhang és a szél iránya alapján. Újjárendezte a raktárakat, megjavította a keleti ablakokat, és megtudta a szolgák nevét.
Alejandro felfedezte, hogy Clara tudja, hogyan kell meghallgatni anélkül, hogy sajnálná. Clara megértette, hogy nem a vaksága miatt kisebbedett meg. Félelmet vélt felfedezni egy lélegzetvételben, hazugságot egy szünetben, és a köpeny alatt rejtőző acélt a megváltozott lépteiből.
Don Octavio hírnöke a harmadik héten érkezett meg.
Az új levél kegyetlenebb volt.
„Elég időtök volt. Ha nem juttok hozzá az információhoz, bebizonyítjátok, hogy még arra az okra sem vagytok elég jók, amiért küldtelek.”
Clara egy padlódeszka alá rejtette az újságot. Ekkor lépett be Esteban Rojas kapitány, a király bizalmasa, és észrevette Clara idegességét.
– Remélem, nem rejtett céllal jött Monteoscuróba – figyelmeztetett.
Azon az estén Clara nem ment el vacsorázni. A földön ült, és azon tűnődött, hogy gyónjon-e, vagy távozzon.
Valaki otthagyott egy lámpát, egy főzőlapot és egy fenyőillatú takarót az ajtaja előtt.
Másnap bement a műterembe.
– Megtaláltam, amit a folyosón hagyott.
– A keleti torony éjszaka lehűl.
– Honnan tudta, hogy az ajtó mögött ülök?
– Hallottam a sírását a lépcsőről.
Klára lehajtotta a fejét.
– Az apám küldött, hogy kémkedjek utána.
Alejandro nem tűnt meglepettnek.
-Tudom.
-Mint?
„Esteban kapitány látta a levelet. Tudtam, hogy érkezik egy másik, attól a naptól kezdve, hogy megjelentél. Az apád soha nem adta volna fel a lányát anélkül, hogy cserébe követelne valamit.”
– Miért engedted, hogy maradjak?
– Tudni akartam, mit választana, amikor senki sem figyelné.
Klára elővette a levelet, és letette az asztalra.
– Nem küldök neki semmilyen információt. Kiutasíthat, ha akar, de én nem árulom el.
Alejandro kinyújtotta a kezét. A lány odalépett, és a sajátját az övére tette.
– Apád azt mondta, hogy könnyű elfelejteni téged – mormolta. – Tévedett. Még ha próbálkoznék sem tudnék elfelejteni.
Aztán kinyitott egy fiókot, és átnyújtott neki egy ezüstgyűrűt, amelyen Monteoscuro jelképe volt: egy koronás farkas.
– Ez a pecsétem. Rád bízom, mert úgy döntöttél, hogy nem használod fel ellenem a vakságomat.
Clara összezárta az ujjait a gyűrű körül.
– Soha nem bíztak rám semmi fontosat.
– Talán a körülötte lévők féltek felfedezni, hogy mire képes.
Don Octavio 4 nappal később érkezett meg 20 lovas és Gaspar de Alarcón márki, a déli területek ura kíséretében.
Gáspár gyermekkora óta ismerte Clarát, és mindig úgy kezelte, mint egy bútordarabot. Az összegyűlt nemesek előtt megvizsgálta egyszerű kék ruháját.
– Szóval ez az a kismadár, amit a vak királynak küldtek. Vajon már rájött, hogy nem érdemli meg az egyik nővérét?
Néhány látogató nevetett.
Alejandro megjelent a bejáratnál.
– 100 nő közül őt választanám.
A szoba elcsendesedett.
A király odalépett Klárához, és megállt mellette.
– Azt hiszed, megsértheted, mert nem látom az arcát? – kérdezte Gaspartól. – Azonban látom, amit te sosem fogsz megérteni. Emlékszik, melyik szolgálónak beteg az anyja, észrevesz egy sérült ablakot, mielőtt az eső lerombolná a falat, és hálátlanul nyújt vigaszt. Ha ezt jelentéktelennek nevezed, akkor a szemeddel nem sokat értél.
Don Octavio dühösen közbeszólt:
– A lányomat szövetséget kötni küldték, nem infúziókat készíteni.
– A lányodat nem küldték. Alkudozási alapnak adták.
– Ő volt az egyetlen, akit feláldozhattam.
Clara úgy érezte, hogy ezek a szavak lerombolták az utolsó reményét, hogy apja szeretni fogja.
Don Octavio felé fordult.
– Mondd el, mit fedeztél fel. Mesélj a katonákról, a magtárakról és a keleti védelmi vonalakról. Bizonyítsd be, hogy még mindig a családodhoz tartozol.
Clara Alejandróra nézett.
„Leendő feleségként jöttem, nem kémként. Nem fogok semmit elárulni.”
Apja felemelte a kezét, de a király elkapta a csuklóját, mielőtt megérinthette volna. Érezte a mozgást a levegőben.
– Soha többé ne fenyegesd Monteoscuro leendő királynőjét.
„Jövendőbeli királynő?” – kérdezte Clara.
Alejandro elengedte Don Octaviót, és felé fordult.
– Csak akkor, ha szabadon választ engem.
Mindenki várt.
Clara levette a nyakáról a Villaseñor-érmét, és az asztalra tette.
– Én választom.
Don Octavio kiment a szobából, esküdve, hogy a lány megbánja. Gaspar egy rendkívül nyugodt mosollyal követte.
Ugyanazon az éjszakán Klára látta őket titokban találkozni a keleti toronynál.
Másnap reggel hír érkezett a határátkelőhely elleni támadásról. Egy pajta leégett, és több lovas fekete szarvas jelvényét vitte.
Klára felismerte a szimbólumot.
– Gáspáré.
Alexander egy régi térképet terített az asztalra.
– Gáspár el akarja hitetni apjával, hogy Monteoscuro nem tudja megvédeni magát. Aztán felajánlja neki a segítségét földjei feletti ellenőrzésért cserébe.
– Az apám kegyetlen, de nem áruló.
–Nem kell neki így lennie. Csak hagynia kell, hogy manipulálják.
Egy felderítő elfogta az egyik támadót. A táskájában Gaspar monogramjával aláírt parancsokat és egy érmét találtak, amely Hernán Salcedo kapitányé volt, aki elárulta Sándort a csatában, amelyben az elvesztette a látását.
