Az átlagos külsejű nővért küldték a vak királyhoz, de a férfi olyasmit látott meg benne, amit korábban soha senki. A lány, akit mindenki elfelejtett – és a király, aki a fülével látott

Gáspár nemcsak egy inváziót készített elő. Részt vett a régi rajtaütésben is.

Alejandro elrendelte, hogy fogadják újra a látogatókat. Don Octavio előtt bemutatta a bizonyítékokat.

– Gáspár rábeszélte, hogy adja át a lányát, és vigye be az erődömbe. Remélte, hogy a lánya felfedezi a védelmi vonalunkat. Amikor Clara nem volt hajlandó, megtámadta a keleti hágót.

Don Octavio a márkira nézett.

– Megesküdtél nekem, hogy csak a földjeinket akarod megvédeni.

– A lányod hazugságokkal tömte tele a vak ember fejét – felelte Gáspár.

– A vak ember felismeri annak a férfinak a hangját, aki parancsot adott a sátra felgyújtására – mondta Alexander. – Ott voltál azon az éjszakán. Nem felejtettem el a légzésedet. Csak bizonyítékra volt szükségem.

Gáspár kirántotta a kardját, és megragadta Clarát a karjánál fogva. A penge a nyakához nyomódott.

– Engedj ki, különben elveszíted a drága királynődet, mielőtt megházasodsz.

Sándor nem látta a kardot, de Klára észrevette, hogy kissé oldalra billenti a fejét, és hallgatózik.

Emlékezett a leckéire. Lehunyta a szemét. Érezte Gaspar leheletét a füle mellett, és kiszámította a lábai helyzetét.

Belerúgott a lábába, és hagyta, hogy elessen.

Alejandro a hang irányába indult. Botjával megütötte a márki csuklóját, mire a kard lehullott. Esteban kapitány lefogta Gaspart, mielőtt az visszaszerezhette volna.

A szobáiban talált dokumentumok felfedték, hogy háborút tervezett kiprovokálni, mindkét házat meggyengíteni és kereskedelmi útvonalaikat elfoglalni. Gaspart a korábbi csapdáért felelős férfiakkal együtt bebörtönözték.

Don Octavio rájött, hogy majdnem elvesztette a földjeit és a lányát, mert megbízott egy hízelgőben.

– Clara – mondta, mielőtt elment –, nem láttam benned az értéket.

– Nem, atyám. De most már látom.

Lehajtotta a fejét. Nem kapott azonnali bocsánatot, bár Clara megengedte neki, hogy írjon neki, ha valaha megtanul úgy beszélni vele, mint egy lányával, és nem úgy, mint egy eszközzel.

A végső támadás két nappal később történt. Gáspár emberei, mit sem sejtve az elfogásukról, a keleti hágó felé nyomultak előre. Sándor úgy döntött, hogy egy titkos ösvényt használ a hegybe vágva.

– Veled megyek – jelentette be Clara. – Tanulmányoztam a térképeket, és látom, hol omlott be az ösvény.

– Veszélyes.

– Azt kérted, hogy legyek a szemed. Hadd teljesítsem ezt a kérést.

30 katonával haladtak előre. Clara leírt minden egyes kanyart és akadályt; Alejandro a visszhangból felismerte azokat a helyeket, ahol a támadók elbújhattak.

Amikor elérték a csúcsot, figyelték az előrenyomuló ellenséges lovasokat, mit sem sejtve arról, hogy körülvették őket.

Alejandro megadta a jelet. Esteban kapitány bezárta a visszavonulást, és Monteoscuro őrei előbukkantak a fenyőfák közül. A támadók, miután felfedezték, hogy Gaspart elfogták, leadták fegyvereiket.

Az erődöt véres csata nélkül sikerült megmenteni.

Napokkal később Clara és Alejandro összeházasodtak a kápolnában. Clara nem viselte a Villaseñor ékszereket. Édesanyja megjavított fésűjét és a koronás farkassal díszített gyűrűt viselte.

Az ünneplés alatt Clara elénekelte a dallamot, amely összekötötte az emlékeiket. Egy idős hölgy az udvarban felismerte a dalt, és valami váratlant árult el: Clara és Alejandro édesanyjai egy nyarat töltöttek együtt egy kolostorban. Barátok voltak, és megígérték egymásnak, hogy gyermekeik egy napon újra találkoznak.

Az élet elválasztotta őket, mielőtt beteljesíthették volna az álmukat, de mindketten ugyanazt a dalt tanították gyermekeiknek.

Alejandro megfogta Clara kezét.

– Anyáink végül is találtak módot arra, hogy bemutassanak minket.

Idővel Klára a keleti tornyot iskolává alakította át a parasztok és katonák gyermekei számára. Sándor rábízta a raktárak kezelését és a családok gondozását. Együtt megerősítették a határokat az adók emelése nélkül.

Don Octavio két évbe telt, mire visszatért. Ezúttal egyedül jött, zászlók és parancsok nélkül. Letérdelt lánya előtt, és bocsánatért könyörgött. Clara nem felejtette el a fájdalmat, de beleegyezett, hogy egy másfajta, tettekre épülő kapcsolatot kezdjen.

Két gyermekük született. Clara minden este elénekelte nekik azt a dallamot, amit az anyjuktól örökölt.

Évekkel később, egy vacsoraparti alkalmával az egyik fia megkérdezte tőle, hogyan választhatta ki egy vak férfi a megfelelő nőt ennyi nő közül.

Alejandro Clara kezéért nyúlt az asztalon.

– Mert akik csak az arcát nézték, nem álltak meg, hogy megismerjék. Hallgatnom kellett rá. És amikor hallottam a bátorságáról, a kedvességéről és arról, ahogyan a szíve helyrehoz mindent, amit mások megvetettek, megértettem, hogy ő a királyság legkülönlegesebb asszonya.

Klára a vállára hajtotta a fejét.

Úgy érkezett Monteoscuróba, mint a feláldozható lány. Ott maradt, mint a királynő, aki megmentette az erődöt.

És a férfi, akit mindenki sajnált, amiért nem láthatta, kezdettől fogva az egyetlen volt, aki képes volt pontosan felismerni, hogy ki ő.