Az edző tudta a nevemet – de amit Dustinról elárult, megváltoztatta azt, hogyan védhettem meg a lányomat

Aztán az arckifejezése komolyra váltott.

„Van még valami.”

“Mi?”

„A pénz érkező számla nem Dustiné volt.”

– A nagybátyja?

“Nem.”

Megrázta a fejét.

„Erre gondoltam én is először.”

Összeszorult a gyomrom.

„Kié volt?”

„Nem tudom. Egy Kft. néven volt bejegyezve.”

„Milyen név?”

A nő habozott.

„Mercer Athletic Consulting.”

Ray Mercer.

Az edző, aki az előbb azt mondta nekem, hogy övé a terem.

Az edző, aki azt állította, hogy semmit sem tud az eltűnt pénzről.

Lassan hátradőltem.

Talán Ray segített nekem.

Talán csak védekezett.

Talán mindkét dolog igaz volt.

Az emberek ritkán voltak egyformák.

Marcy rám nézett, majd Ellenre.

„Ezért voltam kedden az edzőteremben. Szembeszálltam Rayjel.”

Ez mindenek felett meglepett.

„Mit mondott?”

– Azt mondta, még soha nem hallott a cégről.

„Hittél neki?”

“Nem tudom.”

Nyelt egyet.

„De miután elmentem az irodájából, Dustin a folyosón várt.”

Emlékeztem a felvételre.

A hiányzó másodpercek.

„Kihagyott a kamera” – mondtam.

Marcy bámult.

“Mi?”

„Két másodperc hiányzott.”

Elsápadt az arca.

Aztán suttogott valamit, amitől Ellen még erősebben szorította a kezét.

„Apa… nem szabadna, hogy csak két másodperc hiányozzon.”

„Hogy érted ezt?”

Marcy egyenesen rám nézett.

– Mert nem voltam egyedül abban a folyosón.

A szoba mintha hidegebb lett volna.

„Ki volt veled?”

Megrázta a fejét.

„Sosem láttam az arcát.”

„Milyen férfi?”

„Közvetlenül Dustin előtt jött ki Ray irodájából. Egy boríték volt a kezében. Dustin Mr. Vale-nek szólította.”

A név semmit sem mondott nekem.

De Ellen hirtelen mozdulatlanná dermedt.

A feleségem felé fordultam.

Marcyra meredt.

„Vale-t mondtál?”

“Igen.”

Ellen arca megváltozott.

Nem félelem.

Elismerés.

Ugyanaz az arckifejezés ült Rayen, amikor meghallotta a nevemet.

Ránéztem.

„Ismered őt?”

Ellen hosszan vett egy lélegzetet.

Aztán rám nézett, és halkan azt mondta: „Jack, azt hiszem, pontosan tudom, ki ő.”

3. RÉSZ

Ellen megvárta, amíg a nővér befejezte Marcy vérnyomásának ellenőrzését, mielőtt elmagyarázta.

– A keresztneve Thomas – mondta.

– Thomas Vale? – kérdeztem.

A nő bólintott.

„Honnan ismered?”

Ellen szinte zavarban volt, amiért nem említette hamarabb.

„A bankból.”

Ennek elsőre semmi értelme nem volt.

Ellen huszonhárom évig dolgozott ugyanannál a regionális banknál, mielőtt nyugdíjba ment.

Pénztárosként kezdte, majd kisvállalkozások hiteldokumentációját kezelte.

„Mi köze egy bankárnak egy MMA edzőteremhez?”

„Thomas nem bankár volt. Könyvelő volt, aki több olyan vállalkozással is dolgozott együtt, amelyek rajtunk keresztül vettek fel hitelt.”

Marcy összevonta a szemöldökét.

„Dolgozott Ray-jel?”

„Nem emlékszem Ray Mercer nevére. De Thomas fitneszközpontok, éttermek, építőipari cégek papírmunkáját intézte. Leginkább családi tulajdonban lévő helyeknek.”

“És?”

Ellen összefonta a kezét.

„Voltak panaszok.”

„Milyen fajta?”

„Semmi drámai. Késve érkezett papírmunka. Javítani kellett a számokat. A vállalkozók ragaszkodtak ahhoz, hogy olyan dokumentumokat írtak alá, amelyeket később azt állították, hogy soha nem láttak.”

„Vád alá helyezték valamivel?”

“Nem.”

„Szóval lehet, hogy hanyag könyvelés volt.”

“Talán.”

De Ellen nem tűnt meggyőzöttnek.

Harmincnégy évig voltam vele házas.

Tudtam, mi a különbség Ellen bizonytalansága és a szavai gondos megválasztása között.

„Mit nem mondasz?”

Felsóhajtott.

„Egy vállalkozó sírva jött be az irodámba.”

Marcy megmozdult a párnáján.

Ellen folytatta.

„A férjével egy kis éttermet vezettek. Azt mondta, hogy eltűnt a pénz az egyik számlájukról. Thomas azt mondta nekik, hogy könyvelési hiba volt.”

“Mi történt?”

„Hat hónappal később bezártak.”

„Miatta?”

“Nem tudom.”

Ez a válasz számított.

Mindannyian eleget töltöttünk azzal, hogy feltételeztünk dolgokat.

Bólintottam.

„Szóval nem tudjuk, mit csinál Vale. Csak azt tudjuk, hogy Marcy látta őt kijönni Ray irodájából.”

“Jobbra.”

„És vannak pénzügyi feljegyzések, amelyek egy Ray nevét használó céghez kapcsolódnak.”

“Jobbra.”

Marcy közöttünk nézett.

„Mit csináljunk?”

A régi ösztön azonnal feléledt.

Menj vissza az edzőterembe.

Keresd meg Rayt.

Követelje a válaszokat.

De eszembe jutott az ígéret, amit tettem.

Ránéztem a lányomra.

„Mit akarsz csinálni?”

Egy darabig gondolkodott.

„Meg akarom érteni, mit találtam.”

„Akkor ott kezdjük.”

Másnap reggel Marcyt azzal az utasítással engedték haza, hogy pihenjen, és keresse fel orvosát.

Hazajött velünk.

Nem kérdeztem tőle Dustin felől az út alatt.

Ellen sem.

Néha kellemetlen a csend, mert senki sem tudja, mit mondjon.

Mások védelmezőek.

Ez volt a második fajta.

Otthon Ellen teát főzött.

Marcy letelepedett a kanapéra egy takaróval.

Bementem a garázsba.

A piros szerszámosláda pontosan ott állt a munkaasztalom alatt, ahol tizenkét évig.

Kinyitottam az alsó fiókot.

Aljzatok.

Csiszolópapír.

Egy régi szint.

Nincs boríték.

Mindent áthelyeztem.

Semmi.

Az első reakcióm a riadalom volt.

A második a gyanú volt.

A harmadik hasznosabb volt.

Felhívtam Marcyt.

Odaért a garázs ajtajához.

„Eltűnt.”

A fiókra meredt.

„Ez lehetetlen.”

„Tudta valaki, hogy ide tetted?”

“Nem.”

„Gondold meg alaposan.”

Lehunyta a szemét.

„Senkinek sem mondtam el.”

– Mi van Dustinnal?

“Nem.”

„Bejött valaha a garázsba?”

„Néhányszor.”

“Amikor?”

„Hónapokkal ezelőtt.”

Leültem a zsámolyra.

Valami zavart.

A szerszámosládát nem erőltették.

A házunkat nem zavarták meg.

Aprólékosan bántam a szerszámokkal. Ha valaki átkutatta volna a garázst, valószínűleg észrevettem volna valami szokatlant.

Hacsak az illető már nem tudta, hol keresse.

Marcy hirtelen belépett.

“Várjon.”

Benyúlt egy halom régi szekrényzsanér mögé, a fiók hátulja közelében.

Az ujjai hozzáértek valamihez, ami alulra volt leragasztva.

Egy kis pendrive.

Kihúzta.

Bámultam.

„Ezt nem említetted.”

„Elfelejtettem.”