„Elfelejtetted, hogy hozzáragasztottál egy pendrive-ot a szerszámosládámhoz?”

Szégyenlős pillantást vetett rám.

„Sok minden történt velem.”

Rendben van.

„Mi van rajta?”

„Képek mindenről.”

Az a lányom volt.

A papíralapú példányok eltűnhetnek.

Szóval lefényképezte őket.

Bevittük a pendrive-ot a konyhába.

A laptopom elég régi volt ahhoz, hogy a fájlok megnyitása több percig is eltartson.

Marcy leült mellém.

Ellen mögöttünk állt.

Negyvenhét fénykép volt.

Befizetési bizonylatok.

Fiókösszefoglalók.

Számlák.

Csekkek.

Egy táblázat, amit Marcy maga készített.

Elsőre értelmetlen számoknak tűntek.

Aztán elmagyarázta.

„Látod ezeket a tagsági díjakat?”

“Igen.”

„A konditerem fő számlájára kerülnek.”

Egy másik képre kattintott.

„Ezek szponzori letétek.”

„És nem teszik?”

„Nem mindegyikük.”

A szponzorpénzek egy része egy második számlára került.

Mercer Atlétikai Tanácsadás.

„Mivel foglalkozik a cég?”

„Kerestem az állami cégnyilvántartásban” – mondta Marcy. „Létezik, de csak tizenegy hónapja hozták létre.”

„Kié?”

„Ez az információ nem volt nyilvános.”

Ellen a képernyőre mutatott.

“Mi ez?”

Egy csekk.

Huszonnyolcezer dollár.

A Mercer Athletic Consultingtól egészen a Blue Harbor Promotions nevű cégig.

Marcy megrázta a fejét.

„Nem tudtam beazonosítani.”

Leírtam a nevet.

A katonaságnál eltöltött évek megtanították nekem, hogy a bonyolult problémák gyakran kezelhetővé válnak, ha az ember felhagy azzal, hogy mindent egyszerre próbáljon megoldani.

Három kérdésünk volt.

Ki irányította a Mercer Athletic Consultingot?

Mi volt a Blue Harbor Promotions?

És miért találkozott Thomas Vale Rayjel?

Mielőtt eldönthettük volna, melyik kérdés legyen előbb, Marcy telefonja megszólalt.

A képernyőre nézett.

Az arca megváltozott.

– Dustin?

A nő bólintott.

„Mit ír?”

Némán olvasott.

Aztán odaadta nekem a telefont.

Nem nyitottam ki semmi mást.

Az üzenet egyszerű volt.

Nem megyek a szüleid házához. Nem foglak zavarni. Csak el kell magyaráznom valamit, ha készen állsz.

Nincsenek fenyegetések.

Nincs harag.

Ez majdnem bonyolultabbá tette a dolgot.

Marcy a padlót bámulta.

„Ezt még soha nem mondta.”

“Mi?”

„Amikor készen állsz.”

Ellen leült mellé.

„Nem kell válaszolnod.”

„Tudom.”

Marci rám nézett.

„Mit gondolsz?”

Pontosan elmondhattam volna neki, amit gondolok.

Felsorolhattam volna minden okot, amiért soha többé nem szabadna szóba állnia vele.

Ehelyett azt kérdeztem: „Mit gondolsz?”

Csendben volt.

„Azt hiszem, még nem állok készen.”

– Akkor ez a válaszod.

Gépelt.

Nem állok készen a beszélgetésre. Kérlek, ne keress meg újra, amíg én nem kereslek meg előbb.

Majdnem egy percig bámulta az üzenetet, mielőtt elküldte volna.

Aztán letette a telefont kijelzővel lefelé.

Semmi sem történt.

Nincs azonnali válasz.

Nem dörömbölnek az ajtón.

Nincs katasztrófa.

Csak egy határ, tizenkét szóban elküldve.

Marcy kifújta a levegőt.

„Ez furcsa érzés volt.”

„Jó, furcsa vagy rossz, furcsa?”

„Még nem tudom.”

Délután Ray felhívott.

Majdnem figyelmen kívül hagytam.

Aztán eszembe jutott, hogy az emberek elkerülése ritkán eredményez információt.

“Kocsis.”

– Ray az.

„Tudom.”

Szünetet tartott.

„Megtaláltam az elveszett felvételt.”

Egyenesebben ültem.

“Hogyan?”

„A rendszer hét napig őrzi meg a biztonsági mentéseket.”

– Miért nem említetted ezt tegnap este?

„Mert elfelejtettem.”

Majdnem felnevettem.

Nyilvánvalóan az életemben mindenki elfelejtett valami fontosat az elmúlt tizenkét órában.

„Mit mutat?”

„Szerintem látnod kellene.”

„Küldd el.”

– Inkább elmagyaráznám.

“Nem.”

Csend.

Aztán Ray azt mondta: „Rendben.”

Tíz perc múlva megérkezett egy videó.

Behívtam Marcyt a konyhába.

„Nem kell nézned.”

„Akarom.”

Eljátszottuk.

Megjelent a folyosó.

Marcy kijött Ray irodájából.

Aztán egy másik férfi követte.

Ötvenes évek közepe.

Sötét öltöny.

Ezüstös haj.

Egy nagy borítékot vitt magával.

Marcy félreállt, hogy elengedje.

Dustin a tornaterem padlója felől közeledett.

Észrevette a férfit.

„Vale úr.”

Nincs hang.

De az ajakmozgás megegyezett azzal, amire Marcy emlékezett.

Vale megállt.

Dustin mondott valamit.

Vale válaszolt.

Aztán Dustin Marcy felé fordult.

Nyúlt a kék mappa felé.

Elhúzta.

Azt vitatkoztak.

És akkor jött a hiányzó két másodperc.

Dustin felkapta a mappát.

Nem Marcy.

A mappa.

Megpróbált kitartani.

Felszakadt.

Papírok szétszórva.

Vale lehajolt.

Egy másodpercig egyenesen a biztonsági kamerába nézett.

Aztán a felvétel folytatódott abból, amit már láttunk.

Dustin most a kezében tartotta a mappát.

Marcy elment.

Nincs fizikai támadás.

Nincsenek drámai, rejtett események.

Csak a bizonyítékok hiányoznak.

Ez fontos volt.

Mert az igazságnak nem kellett túlzás.

Felhívtam Rayt.

„Láttad?”

“Igen.”

„Nem töröltem.”

„Tudod, ki tette?”

„Ellenőriztem a hozzáférési naplókat.”

“És?”

“RENDBEN.”

Marcyval összenéztünk.

„Van hozzáférése a rendszerhez?”

„Nem kellene neki.”

– Akkor hogy használta?

„Ez a probléma.”

Ray kimerültnek hangzott.

„Jack, azt hiszem, valaki felhasználta a hitelesítő adataimat.”

“Miért?”

“Nem tudom.”

„Mi az a Mercer Athletic Consulting?”

Csend.

Elég sokáig ahhoz, hogy válaszoljak a kérdésre.

“Sugár?”

„Ma reggel tudtam meg.”

“És?”

„Az enyém.”

Marcy előrehajolt.

„Hazudott nekem.”

Ray hallotta a hangját.

„Marcy?”

“Igen.”

„Nem tudtam, hogy létezik.”

A telefonra meredt.

„Hogyan tartozhat egy cég a tiéd anélkül, hogy tudnál?”

„Mert valaki az én adataim felhasználásával benyújtotta.”

„Ennek nincs értelme.”

– Nem – mondta. – Nem az.

Ray magyarázta.

Öt évvel korábban, amikor megnyitotta a tornatermet, a bátyja segített megszervezni a finanszírozást.

Az a testvér Dustin nagybátyja volt, Frank.

Ott volt.

A helyi bűnügyi személyiség, akiről már hallottam.

De még ez a leírás is leegyszerűsítettnek bizonyult.

Frank Mercer nem valami filmes gengszter volt, aki a város felét irányította.

Volt egy vontatócége, két raktára és számos bérbeadható ingatlana.