E szavak után a bika hirtelen Victor felé fordította a fejét.
A férfi elsápadt.
Az állat hangosan felhorkant, és lassan elindult, már nem a lány felé… hanem egyenesen Victor Marelli széke felé.
A körülötte állók pánikszerűen hátrálni kezdtek.
Több őr is fegyvert ragadott, de senki sem mert lőni.
És évek óta először Victor valóban rémültnek tűnt. Mert a bika úgy bámult rá, mintha egész idő alatt erre a pillanatra várt volna…
A levegő mintha megfagyott volna a perzselő hőség ellenére. A másodpercek ólomként nehezedtek a poros arénára, ahol a hatalmas, éjfekete bika lassan, fenyegetően megindult a VIP-páholy felé. Victor Marelli, a férfi, akinek a neve puszta kiejtése is rettegést keltett a völgyben, most hátrálni kezdett. Az arca, amely az imént még a kegyetlen szórakozás arrogáns vigyorát viselte, most hamuszürkévé vált.
– Lőjétek le! – visította Victor, és a hangja, amelyből mindig is a megkérdőjelezhetetlen hatalom áradt, most éles volt és kétségbeesett. – Lőjétek le azt az átkozott dögöt!
Az őrök kapkodva emelték fel a fegyvereiket. A kezeik azonban remegtek. A bika nem egy átlagos célpont volt; egy több mint egytonnás, színtiszta izomból álló őserő, amelynek tekintetében nem egy állat vak dühe, hanem egy szinte emberi, hideg bosszúvágy tükröződött. Az egyik fegyveres meghúzta a ravaszt. A lövés fülsiketítően csattant a fülledt levegőben, de a golyó csak a port verte fel az állat patái előtt. A hang nem megijesztette a bikát, hanem kioldotta benne a végső féket.
Egy mély, földrengésszerű hördüléssel az állat vágtába kezdett.
A fából ácsolt, vastag kerítés, amely elválasztotta a nézőteret az arénától, úgy tört pozdorjává a bika súlya alatt, mintha csak száraz gallyakból épült volna. A fadarabok és a vasszögek záporozva repültek szét a levegőben. A tömeg sikoltozva, egymást taposva menekült hátrébb, de a bika ügyet sem vetett rájuk. Az ő célpontja egyedül az a drága, fekete öltönyös férfi volt, aki most a földön kúszott, kétségbeesetten próbálva elmenekülni.
Victor megbotlott egy letört deszkában, és arccal a sárba zuhant. A drága selyemöltöny azonnal átázott a portól és a saját verítékétől. Amikor megpróbált felmászni, egy hatalmas árnyék borult rá, eltakarva a napot.
A bika ott állt felette.
A forró, nehéz állati lehelet egyenesen Victor arcába csapott. A hatalmas, ívelt szarvak hegye alig néhány centiméterre állt meg a maffiavezér torkától. Victor Marelli, aki életek felett döntött egyetlen kézmozdulattal, most reszketve, zokogva feküdt a porban, a kezét maga elé emelve, mintha azzal megállíthatna egy hegyomlást. A nadrágján sötét folt kezdett terjedni. A hatalmas maffiafőnök a saját félelmének pocsolyájában feküdt, mindenki szeme láttára.
– Ne… kérlek, ne… – nyöszörögte, és a hangja nem volt több egy szánalmas, megtört ember sírásánál.
Az őrök, látva főnökük teljes és megsemmisítő megaláztatását, leeresztették a fegyvereiket. A varázs, a rettegés illúziója, amely éveken át gúzsba kötötte a várost, abban a pillanatban szertefoszlott. Egy zsarnok hatalma sosem a fegyverekben rejlik, hanem abban a hitben, hogy érinthetetlen. És most a város látta: Victor Marelli is csak egy gyáva, halandó ember.
A csendet léptek zaja törte meg. Emily lassan, határozottan sétált át a poron, egyenesen a letört kerítéshez. Nem sietett. A világos ruháját vastagon borította a homok, de a tartása egyenes volt, királynői. Amikor a bika mellé ért, finoman, szinte becézve a kezét az állat masszív, izzadságtól csillogó nyakára tette. A bika halkan felhorkant, de egy tapodtat sem mozdult. Továbbra is Victort tartotta a szarvai fogságában.
Emily lenézett a porban fekvő férfira.
– Thomas Hale nem csak a főnököm volt – szólalt meg a lány, és a hangja, bár nem kiabált, mégis elért a legtávolabb álló emberekhez is a néma csendben. – Ő volt az az ember, aki befogadott, amikor nem volt hová mennem. Ő volt az apám helyett apám. És te, Victor, te megölted őt. Nem baleset volt. Mindenki hallja meg! – fordult a lány a tömeg felé. – Victor Marelli és az emberei verték agyon Thomast a saját istállójában, majd úgy állították be, mintha ez a bika taposta volna halálra. Csak azért, hogy megszerezzék ezt a földet, és rajta keresztül az egész völgy vízhozamát!
A tömegben felmordultak az emberek. Az idős asszony, aki korábban imádkozott, most a szája elé kapta a kezét, de a szemeiben már nem félelem, hanem izzó harag lobogott. A szomszédos farmerek, akiket Victor éveken át zsarolt és megfélemlített, lassan közelebb léptek. Az őrök, érezve a levegőben vibráló feszültséget és a megforduló erőviszonyokat, egyenként hátráltak a fák árnyéka felé, majd letették a fegyvereiket a földre. Senki sem akart meghalni egy olyan emberért, aki a sárban fekve zokogott.
– Hazudik! – próbált felkiáltani Victor, de a bika egyetlen milliméternyit előrehajtotta a fejét, és a szarv hegye belekarcolt a férfi állkapcsába. Egy vékony, piros vércsík indult meg a nyakán. Victor azonnal elhallgatott, a szemei tágra nyíltak a rettegéstől.
– Nem hazudok – mondta Emily nyugodtan. – És ami a legfontosabb, Victor: nem voltam olyan ostoba, hogy fegyvertelenül jöjjek ide, amikor tudtam, hogy vadászol rám.
