A lány a tömeg mögötti országút felé mutatott. A távolból, a forró, remegő levegőn keresztül porfelhő közeledett. Másodpercekkel később a szirénák éles, vijjogó hangja hasított bele a hőségbe. Nem a helyi, korrupt seriff autói voltak azok, akiket Victor már régen megvásárolt. Fekete, páncélozott terepjárók és az állami rendőrség kék-fehér cirkálói fékeztek csikorgó kerekekkel a tanya bejáratánál. Emily még azelőtt, hogy Victor emberei elfogták volna, felhívta a szövetségi nyomozóirodát, és átadta nekik azokat a hangfelvételeket és dokumentumokat, amelyeket a pajtában rejtőzve sikerült megszereznie.

Katonai felszerelést viselő, állig fegyverzett kommandósok özönlöttek ki a járművekből.

– Mindenki a földre! Kezeket a tarkóra! – harsant a parancs egy megafonból.

A tömeg szétnyílt. A kommandósok gyors, profi mozdulatokkal bilincselték meg Victor megmaradt embereit, akik esélyt sem láttak az ellenállásra. Amikor az osztag parancsnoka az aréna széléhez ért, megtorpant. Még ő is, aki számtalan veszélyes akciót élt már túl, habozott egy pillanatig a látványtól: a törékeny lány, a gigantikus, bosszúszomjas bika, és a porban fekvő, reszkető maffiavezér.

Emily lassan hátralépett. Finoman megsimította a bika oldalát, és halkan csettintett a nyelvével. Ez volt az a hang, amellyel Thomas mindig is hívta az állatot. A bika lassan, méltóságteljesen felemelte a fejét, visszahúzta a szarvait Victor torkától, majd egy megvető, tompa horkantással hátrébb lépett. Nem volt szüksége vérre. A gyilkos megaláztatása, a bosszú beteljesedése elegendő volt.

A rendőrök azonnal lerohanták Victort. Megragadták a drága, porlepte öltönyénél fogva, és rántották fel a földről. A hideg fém csattanása, ahogy a bilincs rázárult a csuklójára, olyan volt, mint egy végső ítélet.

– Magának vége, Marelli – mondta a parancsnok, miközben a férfi jogait olvasta fel. – Van elég bizonyítékunk zsarolásra, gyilkosságra és korrupcióra, hogy három életre is rács mögött rohadjon.

Ahogy Victort a rendőrautó felé vonszolták, a tömeg, amely éveken át rettegett tőle, most utat nyitott, de senki sem hajtotta le a fejét. Sőt, néhányan gúnyosan köptek a porba a lába elé. A félelem köde végleg felszállt a völgyről.

Az elkövetkező hónapok olyanok voltak, mintha a vidék egy hosszú, fojtogató rémálomból ébredt volna.

A szövetségi nyomozás feltárta Victor birodalmának minden sötét titkát. A helyi, lefizetett tisztviselőket sorra tartóztatták le, a zsarolással megszerzett földeket pedig visszaszolgáltatták a jogos tulajdonosaiknak. Az ügy tárgyalása országos hírverést kapott. Amikor Victor Marellit, az egykor érinthetetlen keresztapát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül, a tárgyalóteremben tapsvihar tört ki.

De a legnagyobb változás a régi tanyán történt.

A bíróság Thomas Hale végrendeletének megfelelően – amelyet Victor annak idején megpróbált megsemmisíteni – a birtokot Emilynek ítélte oda. A fiatal lány, aki egykor csak egy egyszerű farmistálló-segéd volt, most a völgy egyik legnagyobb gazdaságának tulajdonosa lett. Nem adta el a földet, és nem menekült el a múlt emlékei elől. Ehelyett újjáépítette azt.

A tanya újra életre kelt. A letört kerítéseket megjavították, az istállókat kifestették, és az állomány ismét gyarapodni kezdett. Emily keményen dolgozott, hajnaltól napestig, pontosan úgy, ahogy azt Thomastól tanulta. És sosem volt egyedül.

Minden naplementekor, amikor a forró nap lassan a horizont mögé bukott, és a völgyet narancssárga és lila fények fürdették, Emily kisétált a legelő szélére. Ott várta őt a hatalmas fekete bika. Az állat, akit a világ kegyetlen szörnyetegnek hitt, Emily mellett kezesbárányként viselkedett.

Egy ilyen békés, nyári estén Emily a kerítésnek dőlve nézte a tájat. A bika lassan odasétált hozzá, és hatalmas, nehéz fejét a lány vállára hajtotta. Emily mosolyogva vakargatta meg a szarvai tövét.

– Megcsináltuk, öregfiú – suttogta a lány a szélben. – Visszakaptuk az otthonunkat.

A legenda a lányról és a bosszúálló bikáról generációkon át szállt szájról szájra a völgyben. Mesélték a tábortüzek mellett, és suttogták a poros bárokban. Egy történet arról, hogy az igazság, bármilyen mélyre is próbálják temetni, előbb-utóbb felszínre tör. És hogy a természet, egy hűséges szív formájában, néha saját maga osztja ki azt a büntetést, amit az emberek túl gyávák lennének megtenni. A völgy újra virágzott, a sötétség árnyai végleg eloszlottak, és a régi tanyán, a hatalmas tölgyfák árnyékában a béke végre megtalálta a helyét.