1. RÉSZ

„Ha Valeria a feleségem akar lenni, először meg kell tanulnia, hogy ebben a családban a dolgok nem mindig az ő akarata szerint alakulnak. Hagyd kint várakozni.”

Ezeket a szavakat a vőlegényem, Sebastián Alcázar mondta az esküvőszervezőnknek, miközben én menyasszonynak öltözve az autóban maradtam a családja legluxusabb szállodája előtt.

Amit akkor még nem tudott, az az volt, hogy ez a megaláztatás sokkal többe fog kerülni neki, mint egy feleség.

Valeria Mendoza vagyok, harminckét éves, és azon a júliusi szombaton kellett volna esküvőm legyen a Gran Alcázarban, egy történelmi szállodában a Paseo de la Reformán, Mexikóvárosban.

Reggel 11:20-kor érkeztünk. A szertartás délben kezdődött volna.

De amikor megpróbáltam lemászni a földszintre, egy alkalmazott sietve odalépett.

– Mendoza kisasszony, Alcázar úr kéri, hogy a szertartást egy kicsit halasszák el.

Történt valami?

– Nem magyarázták el nekem, kisasszony. Arra kérünk, hogy várjon itt.

Mellettem Lucia ült, az asszisztensem és nyolcéves barátnőm.

– Valeria, minden vendég érkezik. Még apád üzlettársai is megérkeztek. Miért nem tudsz bejönni?

Nem kaptam választ.

Sebastiánnal majdnem két éve voltunk jegyesek. Ő a Hoteles Alcázar működését irányította, míg én a Desarrollos Mendoza, az apám által alapított cég befektetési igazgatója voltam.

Családjaink egy ötmilliárd-hatszázmillió pesós turisztikai projektben is részt vettek a Nayarit-riviérán.

A Bay Jade projekt egy luxushotelt, apartmanokat, éttermeket és egy bevásárlóközpontot foglalt magában.

A családom földekkel, finanszírozással és ingatlanszakértelemmel járult hozzá a munkához. Az Alcázar család a szállodaiparral foglalkozott.

Minden egy tökéletes szövetségnek tűnt.

Egészen addig a reggelig.

Amikor eltelt az első óra, elkezdtem felidézni bizonyos beszélgetéseket.

Sebastian sosem titkolta, hogy a függetlenségem kellemetlenül érintette.

„Ha összeházasodunk, kevesebb időt kell majd a társaságodra fordítanod” – mondta nekem egy vacsora alatt.

– Nem tervezem feladni a tizenkét év alatt felépített munkámat.

–Akkor lesznek problémáink, mert a feleségemnek meg kell értenie, hogy mik a prioritásai.

Azt hittem, hogy megbeszéléssel megoldhatjuk.

Camila Fuentes, a serdülőkori barátja és egykori barátnője is ott volt.

Camila minden családi születésnapi bulin megjelent. Jobban ismerte Sebastián ízlését, mint bárki más, és nemrégiben tervezési szerződéseket kötött a Bahía Jade-del.

Amikor megkérdeztem, miért szerződtették le a cégét teljes körű pályázati eljárás nélkül, Sebastian felháborodott.

– Ne csinálj üzleti problémát a féltékenységedből.

Soha nem tudtam elfelejteni azt a választ.

Délután kettőkor a vendégek elkezdték posztolni a képeket az autómról.

Néhányan azt állították, hogy a barátom szakított velem. Mások szerint több pénzt követelek.

A telefonom folyamatosan csörgött.

Aztán megjelent Mercedes, Sebastián édesanyja.

„Drágám, ne csinálj jelenetet. Sebastiannak erős a természete, mint a családunk összes férfitagjának. Ha bemész és bocsánatot kérsz, ennek vége lesz.”

Értetlenül néztem rá.

– Miért kérsz bocsánatot?

– Azért, mert kevésbé érzi magát fontosnak nálad.

Gombócot éreztem a torkomban.

Az anyám, aki öt évvel korábban halt meg, mindig azt mondta, hogy a házasság nem válhat hatalmi versengéssel.

Megsimogattam a kis gyöngybrosst, amit rám hagyott, és úgy döntöttem, hogy pontosan öt órát várok.

Egy percet se tovább.

Négy és öt órakor engedélyt kértem, hogy használhassam a szállodában található fürdőszobát.

Lucia egy privát folyosón kísért végig.

Aztán egy ismerős nevetést hallottam egy félig nyitott ajtó mögül.

Sebastian volt az.

És a válaszadó női hang teljesen lefagyasztott.

Kamilla volt az.

Míg én már majdnem öt órája szenvedtem az autóban, a leendő férjem kényelmesen elhelyezkedett egy különlakosztályban a volt barátnőjével.

És amit ezután hallottam, az még rosszabb volt.

2. RÉSZ

– Sebastian, már majdnem öt órája vár – mondta Camila nevetve. – Nem gondolod, hogy túlzol?

– Pontosan ezért nem megyek még el – felelte. – Az első naptól fogva tudnia kell, hogy ki hozza a döntéseket.

A falnak dőltem.

Az ajtó repedésén keresztül láttam, hogy egy bőrfotelben ül, kezében egy csésze kávéval.

Az öltönye kifogástalan volt.

Camila, elegáns pezsgőszínű ruhában, előtte állt.

Senki sem tűnt aggódónak a szertartás miatt.

„Mi van, ha Valeria elfárad és elmegy?” – kérdezte.

Sebastian hangosan felnevetett.

„Nem fog elmenni. A Mendozáknak túl sok pénzük van lekötve Jade Bay-ben. Az apja nem engedne meg egy ilyen botrányt.”

Kamilla elmosolyodott.

– Mindig is szerettél ellentmondani neki.

„Nem érted. Valeria azt hiszi, mivel befektetéseket kezelek, mindent megkérdőjelezhet, amit csinálok. Még az ügynökséged szerződéseit is átnézte, mintha bűnöző lennék.”

– Csak a dolgát végezte.

– Nos, miután összeházasodunk, meg kell tanulnia úgy viselkedni, mint a feleségem, nem pedig úgy, mint a főnököm.

Ez a mondat jobban fájt, mint a várakozás órái.

Azt hittem, hogy Sebastian csodálja a munkámat.

Most már megértettem, hogy a pozíciómat arra akarja felhasználni, hogy megerősítse a cégét, és ezzel elhárítsa annak a lehetőségét, hogy kérdőre vonjam.

Aztán Kamilla megkérdezte:

– És mi van, ha nem hajlandó engedelmeskedni neked?

– Mindenki végül beadja a derekát, amikor rájön, mennyibe kerülne neki a távozás.

Lucia megfogta a karomat.

– Menjünk, Valeria. Nem kell többet hallgatnod.

De ránéztem az órámra.

Hét perc volt hátra az öt óra teljesítéséhez.

– Hét perc – suttogtam.

Szó nélkül visszatértünk a kocsihoz.

Azokban az utolsó pillanatokban anyámra, apámra gondoltam, a projektnek szentelt évekre és arra az életre, amit Sebastiannal elképzeltem.