– Nem néztél oda – vágtam vissza, miközben a düh végre áttörte a professzionális álarcomat. – Azt akartam, hogy harcolj értünk, Julian. És te hagytad, hogy elsétáljak.
Úgy nézett ki, mintha szikét döftem volna a bordái közé. „Gyáva voltam.”
– Igen – helyeseltem halkan. – Az voltál.
Sarkon fordultam és elindultam, mielőtt megláthatta volna a kitörni készülő könnyeimet. Teljes kábulatban fejeztem be a műszakomat. Amikor végre hajnali kettőkor, csontfáradtan és érzelmileg kimerülten megérkeztem a bérházamba, egy nagy, elegánsan becsomagolt dobozt találtam közvetlenül az ajtóm előtt.
Nem volt rajta feladócím. Csak egy nehéz, krémszínű kártya, fekete selyemszalag alá tűzve. Remegő kézzel téptem fel. A kézírás éles, nőies és teljesen ismeretlen volt.
Clara, vannak háborúk, amiket nem lehet egyedül megvívni. Főleg azok, amikben ő is részt vesz. Nézz magadba.
A dobozban egy lélegzetelállító, kézzel kötött babatakaró volt a tengerzöld legpuhább árnyalatában, alatta pedig ritka, régi gyermekgyógyászati könyvek gyűjteménye. Elképesztően drága és hihetetlenül figyelmes ajándék volt. De ki küldte? Egyértelműen nem Julian volt – nem fog névtelen közvetítőt igénybe venni, és a kézírás sem az övé volt.
Valaki tudja. Valaki, aki ismeri őt. A rejtély emésztett egy nyugtalan hétvégén keresztül. Vasárnap délután egy bizonytalan kopogás riasztott fel az orvosi naplóimból. Kinyitottam az ajtót, és Juliant láttam a folyosón állni, aki mélységesen idegennek tűnt szerény, barátságos lakóházamban. Mellette, karját makulátlan fehér gipszbe öltöztetve, Chloe állt.
– Dr. Clara! – sugárzott Chloe arca, miközben ép kezével egy műanyag dobozt tartott a magasba. – Apuval sütit sütöttünk. Hát, apa az első adagot megégette, de ezek finomak!
Nem tudtam megállni, hogy ne nevetjek. Julianra néztem, aki a tarkóját dörzsölgette, mélységesen zavarban és sebezhetőnek tűnt.
– Cukorral próbáljuk elnyerni a kegyeidet – ismerte el Julian, és egy apró, önironikus mosolyt villantott az arcára. – Bejöhetünk?
Minden túlélési ösztönöm ellenére félreálltam. A lakásom kicsi volt, tele meleg borostyánszínű lámpákkal, zsúfolásig megtelt könyvespolcokkal és a közelgő anyaság tagadhatatlan bizonyítékaival. Chloe azonnal a hűtőmre tűzött ultrahangképre szegezte a tekintetét.
– Ez a baba? – kérdezte áhítattól tágra nyílt szemekkel. – Úgy néz ki, mint egy kis bab.
– Minden nap egyre nagyobb – mondtam halkan.
Julian engem figyelt, arckifejezése megfejthetetlen volt. Benyúlt a kabátja zsebébe, és előhúzott egy puha bársonyba csomagolt tárgyat. Odalépett, és gyengéden letette a konyhapultomra.
– Nem azért hoztam ezt, hogy megváltsam tőled a megbocsátásodat – mondta halkan, ügyelve arra, hogy Chloe figyelmét elterelje a könyvespolcom. – Azért hoztam, mert meg akartam érteni, mit csináltam azóta az este óta, hogy elmentél.
Lehúztam a bársonyt. Egy bonyolultan faragott, antik fa zenélődoboz volt. Hihetetlenül réginek tűnt, a sötét mahagóni fényesre volt polírozva, bár láttam a halvány, aprólékos vonalakat, ahol a széttört fát fáradságos munkával összeragasztották.
– Egy régiségboltban találtam – magyarázta Julian mély, érzelmektől rekedt hangon. – Teljesen elpusztult. A fogaskerekek rozsdásak voltak, a fa tucatnyi darabra tört. A tulajdonos azt mondta, veszett ügy. Az elmúlt öt hónapot azzal töltöttem, hogy szétszedtem a dolgozószobámban. Megtisztítottam az összes mikroszkopikus fogaskereket, kicseréltem a csapokat, összeragasztottam a fát.
Felnéztem rá, és elakadt a lélegzetem.
– Nem vagyok az a fajta ember, aki szavakkal tudja helyrehozni a dolgokat, Clara – suttogta, és egy centivel közelebb lépett. – Csak építeni tudok. Újjáépíteni. Így hát ezen dolgoztam. Mert be kellett bizonyítanom magamnak, hogy valami felismerhetetlenségig elromlott dolog újra énekelni tud.
Kinyújtotta a kezét, és elfordította a kis rézkulcsot. Egy finom, kristálytiszta dallam töltötte be a konyhát – egy lassú, kísértetiesen gyönyörű keringő.
– Gyönyörű – sikerült kinyögnöm a torkomban növekvő gombóc ellenére.
„Még mindig vannak rajta hegek” – jegyezte meg, miközben egy beragasztott repedést követett a fedélen. „De játszik. Ennek számítania kell valamit.”
Mielőtt még felfoghattam volna gesztusának mélységes sebezhetőségét, hangosan megszólalt az interkomom. Homlokráncolva odamentem és megnyomtam a gombot. „Igen?”
– Dr. Clara? Egy nő keresi fel – recsegte a recepciós hangja. – Azt mondja, Victoriának hívják.
Julian megdermedt. Minden melegség azonnal lehervadt az arcáról. – Victoria?
„Ki az a Victoria?” – kérdeztem, miközben a pulzusom felgyorsult.
– A volt feleségem – mondta Julian, hangja hirtelen, védekező szorongástól rekedt.
Öt perccel később kinyílt az ajtóm, és egy lenyűgöző nő lépett be elém, éles, intelligens sötét szemekkel, makulátlan ballonkabáttal és a teljes parancsnokság aurájával. Úgy nézett ki, mint aki békeszerződéseket és vállalati fúziókat közvetít a reggeli kávéja előtt. Belépett a lakásba, és tekintete azonnal Julianra bukkant.
„Szia, Julian. Látom, végre összeszedted a bátorságod, bár a sürgősségire kellett menni, hogy kiássák.” Felém fordult, és egy meleg, meglepően gyengéd mosolyt villantott. „És te biztosan Clara vagy. Köszönöm, hogy ajtót nyitottál. Gondolom, megkaptad a takarót?”
Teljesen zavartan bámultam rá. „Te küldted az ajándékot? Honnan tudsz egyáltalán rólam? A babáról?”
– Megvannak a magam módszerei – mondta Victoria simán, és levette a bőrkesztyűjét. – Chloe minden este beszélget velem FaceTime-on. Néhány hónappal ezelőtt megemlítette a „csinos doktornőt, aki nagyon szomorúnak tűnt”, aztán a péntek esti sürgősségi látogatás megerősítette a többit. Összeraktam a darabkákat.
„Mit keresel itt, Vic?” – kérdezte Julian, védelmezően közénk lépve.
