A következő két hétben Julian történelmi Beacon Hill-i barna homokkő házában laktam. Teljesen átalakult. A könyörtelen fejlesztőt egy olyan férfi váltotta fel, aki megtanulta ellenőrizni a vérnyomásmérőmet, aki aprólékosan elkészített, alacsony nátriumtartalmú ételeket hozott nekem tálcán, aki az ágyam mellett ült, és építészettörténeti könyveket olvasott fel hangosan, csak hogy elterelje a figyelmemet a nyomasztó szorongásról. Victoria kétszer is meglátogatott, elhozta Chloét és egy bocsánatkérő, éles nyelvű szolidaritást, amit meglepő módon én is nagyra értékeltem.
Lassan, rémisztően, elkezdtem bízni benne. Nem a szavaiban, hanem a csendes, rendíthetetlen tetteiben, amelyeket minden egyes nap tanúsított.
A harminckettedik hetemben kötelező, személyes ultrahangvizsgálaton vettem részt a kórházban. Julian egy robbanóanyagokat szállító férfi intenzív, ideges óvatosságával vezetett.
Amikor megérkeztünk, a fő előcsarnok liftjei tele voltak zajos orvosi konferenciára érkező tömeggel.
– Használjuk a régi szárnyban lévő szervizliftet – javasoltam, erősen a karjára támaszkodva. – Egyenesen a szülészetre vezet, és soha senki nem használja.
Julian habozott, miközben a rézkapuval ellátott, ódon liftet nézte. – Biztos vagy benne? Úgy néz ki, mint egy ereklye.
„A rezidensképzésem alatt bevettem, hogy öt percet aludjak a falnak dőlve” – biztosítottam róla. „Jól van.”
Beléptünk. Az ajtók nehéz, fémes csattanással csapódtak be. Julian megnyomta a negyedik emelet gombját. Az autó felfelé gurult, tiltakozóan nyögdécselve.
Átmentünk a második emeleten. Aztán a harmadikon.
Hirtelen egy hatalmas, remegő rázkódás lökött a faburkolatú falnak. Julian azonnal elkapott, és átkarolt, miközben a lift hevesen, rázkódva megállt. Fém dübörgése visszhangzott a mély aknában.
Aztán a mennyezeti fénycsövek pislákolni kezdtek, majd kialudtak. Teljes, fojtogató sötétség borult ránk.
„Clara, jól vagy?” – kérdezte Julian feszült hangon, karjai még mindig biztonságosan átöleltek.
– Jól vagyok – suttogtam, miközben a szívem kalapált. – Csak áramszünet volt. Nyomd meg a vészleállító gombot.
Hallottam, ahogy a koromsötétben ügyetlenkedik. Egy tompa, haszontalan kattanás hallatszott. „Hallott. Az egész panel halott. Hadd keressem meg a telefonomat.”
Egy pillanattal később telefonja éles kék fénye bevilágította a kicsi, klausztrofób teret. – Nincs térerő – motyogta, és hangjába nyers pánik vegyült. – Túl vastagok az aknafalak.
– Valaki rá fog jönni, hogy beragadt – mondtam, és megpróbáltam olyan nyugalmat mutatni, amit egyáltalán nem éreztem. – Csak várnunk kell.
A falnak dőltem, és mély levegőt vettem, hogy lecsillapítsam a hevesen vert pulzusomat.
És akkor megtörtént.
Nem görcs volt, hanem egy özönvízszerű, félreérthetetlen meleg folyadékáradat, ami átitatta a kismamaruhámat, és a lift padlójára ömlött.
Megdermedtem, egy éles zihálással kiszívtam a tüdőmből az összes levegőt.
– Clara? – kérdezte Julian, és felém fordította a telefon fényét. Látta az arcomat, sápadtan, mint a csont.
– Julian – suttogtam, miközben a torkomat elszorította a rettegés. – Épp most folyt el a magzatvizem.
A szavak a lift állott, poros levegőjében lebegett, nehezebbek voltak, mint a minket őrizetbe vevő fémketrec.
– Nem – mondta Julian, hátralépve, szeme tágra nyílt a telefon kék fényében. – Nem, Clara, még csak harminckét hetes vagy. Még túl korai. Elakadtunk.
Egy éles, vad és teljesen makacs összehúzódás hasított belém, amely vassatuként tekergett a hasam köré. Felkiáltottam, kétrét görnyedtem, és kétségbeesetten kapaszkodtam a lift falánál lévő sárgaréz korlátba.
„Clara!” Julian elejtette a telefont. A készülék vadul forgott a padlón, mielőtt letelepedett volna, hosszú, torz, szörnyű árnyékokat vetve a falakra. Térdre rogyott mellettem, kezei lebegtek, teljesen bizonytalanul abban, hogy hová érjen. „Rendben. Rendben. Mit tegyünk? Mondd meg, mit tegyek.”
Végiglovagoltam a fájdalom gyötrő hullámán, összeszorított fogakkal, míg rezet nem éreztem. Amikor végre alábbhagyott, ránéztem. A vállalati titán eltűnt. Az irányított ember, aki zenélő dobozokat javított, eltűnt. Ez az ember a legrosszabb rémálma mélységébe meredt: elveszítette szeretteit, egy sötét dobozba zárva, teljesen tehetetlenül.
„Nyugi, nyugodj meg!” – ziháltam, bár az egész testem hevesen remegett. „Jön a baba. Gyorsan. A testem hetek óta rendkívüli stressz alatt áll; úgy döntött, itt az ideje.”
„Nem tudom, hogyan kell világra hozni egy babát, Clara!” – kiáltotta, hangja rekedt a nyers, hamisítatlan kétségbeeséstől. „Én felhőkarcolókat építek! Ezt nem tudom, hogyan kell csinálni!”
– Úgy van – mondtam dühösen, miközben megragadtam a drága inghajtókáját, és magamhoz húztam, míg meg nem éreztem a szakadozott leheletét az arcomon. – Orvos vagyok. Te leszel a kezem. Hallasz engem, Julian? Pontosan arra fogsz figyelni, amit mondok, és meg fogjuk menteni a lányunkat. Együtt.
Újabb összehúzódás ért, gyorsabb és erősebb, mint az előző. Felsikoltottam, és legurultam a fal mentén, hogy leüljek a kemény, hideg padlóra. A fájdalom vakító volt, egy ősi erő, amely teljes megadást követelt.
Az idő eltorzult. A sötét, fülledt lift az egész univerzummá változott. Julian letépte a kabátját, és feltekerte a fejem mögé. Lehúzta az ingét, és a tiszta anyagot alám terítette. Remegett a keze, de a tekintete – amelyet a telefon lemerülő akkumulátora világított meg – vad, rendíthetetlen, rémisztő tekintettel szegeződött az enyémre.
„Beszélj hozzám, Clara. Itt vagyok” – ígérte.
– Ha majd szólok – lihegtem, miközben csípte a verejték a szemem, és a hajam az arcomba tapadt –, el kell kapnod. Kicsi lesz, Julian. Olyan kicsi. Gyengédnek kell lenned. Ellenőrizd, hogy a zsinór a nyaka körül van-e.
