Mielőtt válaszolhattam volna, Hayes és két tengerészgyalogos rontott be a folyosó szemközti végéből, fegyvert rántva. „Parancsnok! Szektor szabad, a QRF átfésüli a területet.”

– Kötözd meg – mondtam hidegen, és az eszméletlen férfira mutattam. – És ébreszd fel. Vannak kérdéseim.

Tíz perccel később lezárták a bázist. Egy biztonságos kihallgatószobában voltunk. A zsoldos egy acélszékhez volt kötözve, vérzett az orra. Vance a sarokban állt, erősen a botjára támaszkodva.

A zsoldos rám nézett, és vért köpött a padlóra. Mosolygott, a fogai vörösre festették a fogait. „Hazajöttél.”

– Ki küldött téged? – kérdeztem. – Hol van Orlov?

A férfi nedves, recsegő hangon felnevetett. – Azt hiszed, Viktor Orlovról van szó?

Megfagyott a vér a vérben. „Miről van szó?”

A férfi tekintete rólam Ryanre, majd a sarokban didergő szüleimre siklott. Aztán visszanézett rám, és szélesebb mosollyal az arcán folytatta. „A lányról van szó. A te lányodról.”

Az egész testem elzsibbadt. A kezemben lévő puska hirtelen tízszer nehezebbnek tűnt.

Közelebb léptem, és megragadtam a véres gallérját. – Nincs lányom.

A férfi felnevetett. – Már nem.

– Emily – mondta Vance élesen, és előrelépett. – Állj meg!

Az admirális felé fordultam. – Miről beszél?

Vance nem nézett a szemembe. Elfehéredtek az ujjpercei, ahogy a botját szorongatta.

– Thomas – mondtam, és a hangom veszélyes suttogássá halkult. – Mit tud ő?

A fogoly ismét nevetett. – Kérdezd meg az admirálisodat. Kérdezd meg tőle, mi történt a romok között tizenkét évvel ezelőtt.

Elengedtem a zsoldost, és lassan Vance felé indultam. A férfi felé, aki mentorált. A férfi felé, akiért véreztem.

– Mondd el! – követeltem.

Thomas nagyot nyelt. És életében először a nagy Vance admirális gyávának tűnt.

– Tizenkét évvel ezelőtt… amikor eszméletlenül feküdtél a mentőautóban… – rekedten szólt Thomas. – Terhes voltál, Emily.

A szoba megpördült. Nem. „Tudtad?”

„Igen.”

„Ki más?”

„Csak én.”

„És hagytad, hogy elhiggyem, semmim sincs? Hagytad, hogy elhiggyem, hogy egyedül vagyok?” – sikítottam most már, a hangom visszhangzott a betonfalakról.

Thomas végre felnézett rám, kék szeme kemény, védekező volt. – Nem halt meg, Emily.

Cliffhanger: A felismerés fizikai csapásként ért. A gyermekem él, és a férfi, akiben a világon a legjobban megbíztam, az volt, aki élve eltemette.

3. fejezet: Szellemem építésze

– Tudtad – suttogtam, és úgy léptem hátra, mintha Vance fizikailag megütött volna. – Tizenkét évig… tudtad, hogy a babám túlélte?

Anyám elfojtott zokogást hallatott. Ryan Vance-re meredt, kezei hol ökölbe szorítottak, hol ellazultak.

Vance kitartott amellett, bár a hangja kissé remegett. – Nemcsak azt tudtam, hogy túlélte, Emily. De gondoskodtam róla, hogy te ne.

A szobában teljes, fojtogató csend uralkodott.

– Magyarázd el – mondtam. A hangom nem úgy hangzott, mint a sajátom. Úgy hangzott, mint a prágai téli szél.

– Vesztesek voltunk az árnyékháborúban – mondta Vance, hangneme egy katonai taktikus távolságtartó, klinikai ütemére váltott. – Orlov szisztematikusan vadászott az eszközeinkre. Amikor kihúztunk téged a roncsokból, az orvosok rájöttek, hogy nemrég szültél. A trauma okozta koraszülést.

„Hol volt?” – nyögtem ki.

– Orlov dögevői vitték el őket – mondta Vance komoran. – Még mielőtt biztosíthattuk volna a területet, átfésülték a romokat. Megtalálták a gyereket. Téged otthagytak halottnak.

– És ezt sosem mondtad el nekem – mondtam, miközben a kezem fékezhetetlenül remegett. – Hagytad, hogy egy sötét helyen ébredjek fel, hagytad, hogy egy fantoméletet gyászoljak, hagytad, hogy egy kiürült géppé változzak a műveleteid kedvéért.

– Mert ha tudtad volna, hogy él Orlov kezében, akkor utána eredtél volna! – csattant fel Vance, botjával a padlóra csapódva. – Minden titkos műveletünket veszélyeztetted volna! Beleestél volna egy csapdába, Orlov pedig téged használt volna fel arra, hogy felszámolja az egész hírszerző hálózatunkat. Szükségem volt a legjobb ügynökömre, aki összpontosít. Szükségem volt egy szellemre. A szellemeknek nincsenek gyengeségeik, Emily. Az anyáknak vannak.

Meredten bámultam. Az árulás olyan mély, olyan abszolút volt, mintha kést szúrtak volna a gerincembe. Nemcsak megvédett, hanem a bánatomból kovácsolt egy fegyvert.

– Istent játszottál az életemmel – suttogtam.

A székhez szíjazott zsoldos felnevetett. „Épített egy szörnyeteget. És most a szörny póráza elszakadt.”

Megpördültem, előrántottam a fegyveremet, és közvetlenül a zsoldos térdkalácsához nyomtam. – Hol van?

A férfi gúnyosan elmosolyodott. – Bécs.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Egy kemény, vibráló parancs.

Kihúztam. Ismeretlen szám.

Megnyitottam az üzenetet. Kipárolgott a levegő a tüdőmből.

Egy fénykép volt. Egy tinédzser lány. Talán tizenegy vagy tizenkét éves lehetett. Sötét haj, tompa állkapoccsal. Kísértetiesen ismerős kék szemek. Egy matt ablak mellett állt. De ami a nyakában lógott, az repesztette a szívemet milliónyi darabra.

Egy kicsi, bonyolultan faragott ezüstmedál. Egy farkas üvölt a holdsarlóra. Tizenkét évvel ezelőtt vettem ezt a medált egy marokkói bazárban, azzal a szándékkal, hogy odaadom a babámnak, a túlélés jelképének.

A kép alatt egyetlen sornyi szöveg.

Szia, anya. Apa azt mondja, ideje hazamenni.

– Apa? – suttogtam, és zavartan ráncoltam a homlokomat.

Vance áthajolt a vállam fölött, és a képernyőt nézte. Halálsápadt lett. „Emily… mennünk kell.”

– Szerezzetek nekem egy Bécsbe menő transzportot – mondtam Hayeshez fordulva. – Most azonnal.