Apám vörös szemmel lépett előre. „Emily, veled megyünk. Tizenhat évet vesztettünk. Nem veszítünk el téged újra.”

A családomra néztem. Apámra, aki kétségbeesetten akarta átírni a történelmet. Anyámra, aki remegett. A bátyámra, aki összetört állkapoccsal és összetört egóval ápolgatta magát.

– Nem – mondtam, és a hangom nem hagyott teret a vitának. – Biztonságban maradtál a country club világodban, mert azt hitted, hogy kudarc vagyok. Most már tudod, hogy ki vagyok valójában. Maradj itt fegyveres őrizet alatt. Ha követsz, meghalsz.

Hátat fordítottam nekik, és kimentem az ajtón. Vance követett, láthatóan sántítva.

Tizennégy órával később egy katonai teherszállító repülőgép landolt egy havas kifutópályán Bécsben, Ausztriában. A csípős hideg csapta az arcomat, miközben végigsétáltam a rámpán, ugyanazban a fekete ruhában, amit a Coronado-tól vásároltam, most egy nehéz taktikai kabát alatt rejtve. Ellenőriztem a fegyveremet. Megnéztem a tartalék táraimat.

Vance mellettem sétált. Mérgező csend telepedett közénk.

– Ha ez csapda – mondta Vance, lehelete a fagyos levegőben zihálva –, akkor tudod, hogy nincs erősítésünk.

– Nincs szükségem erősítésre – mondtam, miközben a tekintetemet a várakozó fekete szedánra szegeztem. – Tizenhat évnyi düh van bennem. És porig fogom égetni Orlov birodalmát.

Cliffhanger: A bécsi éjszaka kellős közepén érkeztünk meg a menedékházhoz. De amikor az ajtó kinyílt, a várakozó személy nem egy megmentendő fogoly volt, hanem maga a csapda.

4. fejezet: A viperafészek

A menedékhely egy brutalista betontömb volt Bécs külvárosában, elszáradt, hófödte fenyőkkel körülvéve. Sehol egy lámpa. A hőmérőn sem látszott hőnyom.

Berúgtam a bejárati ajtót. A zár szilánkokra tört, és a nehéz tölgyfa befelé lendült.

A belső teret csak a kint a hóban visszaverődő halvány holdfény világította meg. Körbejártam a szobát, fegyveremet előrántva, lézerirányzékkal átvilágítva a félhomályt. Vance szorosan a nyomomban követett, botját egy gumivég hangtompítóval zárva.

– Takarítsd ki a földszintet! – suttogtam.

Hirtelen felgyulladt egy lámpa a nappali közepén.

Megpördültem, és a fegyveremet a sarokban álló karosszékre szegeztem.

Ott ült, tökéletesen mozdulatlanul, a fényképen látható lány. Anna.

Elállt a lélegzetem. Kissé leengedtem a fegyvert, anyai ösztöneim egy évtizedes taktikai paranoiával harcoltak. Annyira hasonlított rám. Az állkapcsa formája, a sötét haja. De a szemei… a szemei ​​teljesen élettelenek voltak. Hidegek. Számítóak.

– Anna? – suttogtam, és lassan előreléptem. – Én… én vagyok az anyád.

Anna nem mozdult. Nem sírt. Nem futott hozzám. Csak oldalra billentette a fejét, ujjai lustán játszadoztak a nyakában függő ezüst medállal.

– Tudom, ki maga – mondta Anna. Hangja hibátlan angol volt, de egy kérdező hátborzongató, kimért üteme érződött benne. – Viktor mindent elmondott magáról.

Lefagytam. „Viktor Orlov? Anna, ő egy szörnyeteg. Elvett tőlem téged.”

– Nem ő választott ki – felelte Anna, gúnyos mosollyal az ajkán. – Ő nevelt fel. Célt adott nekem. Míg te szellemet játszottál, és egy olyan zászlóért öltél, amelyik nem törődik veled, Viktor megtanította nekem, hogyan működik valójában a világ.

A szívem hevesen vert. Orlov nemcsak túszul ejtette. Fegyverré tette. Viperafészkben nevelte fel a lányomat, megmérgezte az elméjét, és a saját húsomat és véremet a legodaadóbb követőjévé változtatta.

– Anna, figyelj rám! – könyörögtem, és tettem még egy lépést. – Manipulált téged. Bántott minket.

Egy olyan gyors villanással, hogy szinte elhomályosult a látvány, Anna előrántotta a kezét az ölében fekvő takaró alól. Egy hangtompítós pisztolyt szegezett közvetlenül a mellkasomnak. A szorítása tankönyvileg tökéletes volt.

– Állj meg ott, parancsolta Anna, miközben az ujja a ravasz felett lebegett.

Vance kilépett az árnyékból, és felemelte a kezét. „Anna, engedd le a fegyvert! Azért vagyunk itt, hogy hazavigyünk.”

Anna hideg tekintete Vance-re vándorolt. „Thomas Vance admirális. Az az ember, aki megparancsolta anyámnak, hogy felejtse el a létezésemet. Pontosan az a képmutató vagy, akinek Viktor állította, hogy vagy.”

– Agymosást kapott – motyogta nekem Vance. – Emily, ellenséges. Bánj vele úgy, mintha ellenség lennél.

Egy ellenséges lény. A saját lányom. A baba, akit száz menedékház sötétjében sirattam.

– Nem – mondtam remegő hangon. Letettem a fegyveremet a földre, és elrúgtam. Felemeltem a kezem. – Anna. Nézz rám. Nem fogok harcolni veled. Itt vagyok neked.

Anna keze remegett, csak enyhén. Repedés a páncélon. A bérgyilkos kondicionálása alatt a gyermek egy szilánkja. „Elhagytál.”

„Azt hittem, meghaltál! Hazudtak nekem!” – kiáltottam, miközben végre forró könnyek gördültek le dermedt arcomon. „Ha tudtam volna, hogy egyetlen lélegzetet is veszel ezen a földön, darabokra szaggattam volna a világot, hogy megtaláljalak!”

Egy hosszú, gyötrelmes pillanatig a fegyver megremegett. A hideg homlokzat megtört, és egy rémült tizenkét éves lány nézett vissza rám.

De ekkor nehéz léptek visszhangoztak a mögötte lévő lépcső felől.

Anna arca azonnal megkeményedett. Leengedte a pisztolyt, de nem ejtette el. Elnézett mellettem, a lépcső árnyéka felé.

– Jól van, Anna – visszhangzott egy mély, zengő hang a sötétségből. – Tökéletesen csináltad.

Jéggé dermedt a vérem. Az a hang.

Lehetetlen volt. Dacolt a logikával, a fizikával és a valósággal.

– Apa vár – mondta Anna, és félreállt.

Cliffhanger: A férfi, aki lejött a lépcsőn, nem Viktor Orlov volt. A szellem kísértett engem mindenki másnál régebb óta. A férjem.