A dossziéban egy idősebb nővér kezdett szerepelni, aki mindent megtett, hogy egyben tartsa a családját.

Rebecca ennek ellenére majdnem összeomlott a meghallgatás előtt.

Előző este Matías az északi ház konyhájában találta. Egy csésze kávé volt előtte, de ő hozzá sem nyúlt.

„Ha a bíró elveszi Samuelt” – mondta –, „Inés azt fogja hinni, hogy ő a következő. Omar ott akar majd maradni az iskolából, hogy többet dolgozhasson. Minden, amit tettem…”

– Nem veszett el.

– Nem tudhatod.

– Nem. Nem tehetem.

Rebecca ránézett. Talán ezért hitt neki. Nem próbált olyasmit ígérni, ami kívül esett az irányításán.

– Az anyám tüdőgyulladásban halt meg. Az apám 11 nappal később. Azóta minden alkalommal, amikor valaki felajánlja a segítségét, úgy érzem, mintha vádat emelnének ellenem.

Mátyás hallgatott.

– Clara hét hónapig beteg volt. Miután elvesztettem, minden órámat munkával töltöttem ki. Nem ugyanaz, de ismerem a félelmet, amikor szükségem van valakire.

Rebeka lesütötte a tekintetét.

– És már nem félsz tőle?

– Igen. Csak most ismertem fel.

Másnap a jerezi családi bíróságon Esteban megismételte, hogy Rebeca túl fiatal, hogy egész nap dolgozik, és hogy Matías megvásárolja a háláját.

A bíró átnézte a dokumentumokat.

– Esteban úr, miért csak Samuel gyámságát kérte?

– Mert ő a legkisebb.

– De azt javasoltad, hogy Omart küldd magaddal, Inést pedig egy másik nagynénivel. Az volt a szándékod, hogy szétválasszátok hármatokat?

Esteban nem válaszolt.

A pszichológus megerősítette, hogy Samuelt nyomás alá helyezték, hogy kimondja, el akar menni. Inés hallotta az ígéretet, hogy ha engedelmeskedik, Esteban békén hagyja Rebecát.

A bíró elutasította az ideiglenes felügyeleti jogot, és elrendelte a DIF (Országos Integrális Családfejlesztési Rendszer) általi felügyeletet. A szétválasztás indokolatlan volt.

Ahogy távoztak, Esteban odalépett Rebecához.

–Megbánod majd, hogy az idegeneket a családod elé helyezted.

Remegés nélkül nézett rá.

– Nem a család az, amely megköveteli a testvérektől, hogy osszák fel egymás között a dolgokat, hogy minden a kényelmük kedvére legyen.

Esteban búcsú nélkül távozott.

Matías csak akkor ért hozzá Rebecához, amikor ő nyúlt a karja után.

Nem volt nagy ünneplés. Aznap este az északi házban vacsoráztak. Omar arról beszélt, hogy tavasszal chilipaprikát és tököt ültetnek. Inés háromszor is kijavította a sótartó helyét. Samuel a kerítés túloldalán egy lóig számolta a teljes közönséget.

A következő hónapokban a ház kezdett megtelni a megszokott dolgokkal. Omar szombatonként is dolgozott anélkül, hogy otthagyta volna az iskolát. Inés a konyhában végzett házimunkát. Samuel pedig egyedül kezdett aludni, mert már nem kellett hallania Omar lélegzését ahhoz, hogy biztonságban érezze magát.

Matías körültekintően kezdte meg és fejezte be ezeket a rutinokat. Soha többé nem tette a segítséget valami olyasmivé, amit Rebeca ne tudott volna felmérni, elfogadni vagy elutasítani.

Inés volt az első, aki felfedezte, mi változik.

Egyik vasárnap, miközben Matías tojást próbált sütni, és sikerült a felét megégetnie, a lány a sótartóra mutatott.

– Megint rossz helyre került.

– Azelőtt is ott volt.

– Előtte rosszul voltam.

Matías az ablak felé tolta.

-Ott?

-Ott.

Rebeka elmosolyodott az asztaltól.

Matías túl sokáig bámulta.

Abbahagyta a mosolygást, de nem nézett le rá.

Hónapokkal ezelőtt ez a pillanat még megrémítette volna. Most csak idegessé tette.

Novemberben Matías meghívta őket négyen vacsorára a főépületbe. Nem volt semmi különleges alkalom. Pontosan ez tette különlegessé. Clara halála óta először felkapcsolta az összes villanyt az ebédlőben.

Ebéd után Rebecca meglátta Clara fényképét a kandalló felett.

– Ő az, ugye?

-Igen.

– Olyan embernek tűnik, aki kimondja, amit gondol.

Matías röviden felnevetett.

– Mondtam, pedig senki sem kérdezte.

Rebecca feszengés nélkül nézte a fényképet.

– Örülök, hogy még itt vagy.

Mátyás ránézett.

– Sokáig ott volt az asztalomon. Elsétáltam mellette anélkül, hogy észrevettem volna.

– Akkor jól tette, hogy ott állította meg, ahol meg kell állítania.

Ez a mondat napokig megmaradt benne.

Januárban Matías vasárnaponként az északi házban kezdett vacsorázni. Először Omar hívta meg anélkül, hogy Rebecával konzultált volna.

– Valakinek meg kellett csinálnia – magyarázta a fiú.

A vacsorák szokássá váltak. Omar és Matías a kertről vitatkoztak, Inés a ház körüli teendőket intézte, Samuel pedig a lovakról beszélgetett. Rebeca megértette, hogy Matías nem a szüleit próbálja helyettesíteni vagy szeretetet vásárolni. Egyszerűen csak megjelent és betartotta az ígéreteit.

Egy februári délutánon Matías leült vele szemben a tanya konyhájában.

– Szeretnék mondani valamit anélkül, hogy a házról, a munkáról, a tárgyalásról vagy arról beszélnék, amit érted tettem.

Rebeka letette a ceruzát.

– Akkor mondd ki.

– Udvarolni akarok neki.

Mozdulatlan maradt.

– Szánalmat ébresztve?

-Nem.

– Mert magányosnak érezte magát?

Mátéus vett egy mély lélegzetet.

„Egyedül voltam, mielőtt találkoztam veled, és megtanultam megbirkózni a helyzettel. Ez más. Tudni akarom, milyen lenne az az élet, ahol úgy döntesz, hogy közel maradsz hozzám, nem azért, mert bármivel is tartozol nekem.”

Rebeka a kezeit nézte.

– A testvéreim velem jönnek.

—Omar a kerttel kapcsolatos érveivel is.

-Igen.

—Inés a sótartóval.

-Igen.

—Sámuel az összes lóval.

Rebeka elmosolyodott.

– Különösen Sámuel.

Mátéás bólintott.

– Akkor igen. Mindenki.