— Mikor jössz vissza?
A fiú Elenára nézett.
– Anya azt mondja, hogy ez a dédnagymamától függ.
Álvaro felnézett.
– Elena, beszélhetünk, ha visszajössz.
Állta a tekintetét.
Évekig türelmet, gyengédséget, a férfi elvesztésétől való félelmet és szinte kimeríthetetlen reményt talált ezekben a szemekben.
Azon a reggelen ebből semmit sem talált.
– Ne várj rám.
Elena átment a biztonsági ellenőrzőponton.
Az első hetekben Álvaro meg volt győződve arról, hogy visszatér.
Amikor a kezelés első szakasza befejeződik.
Amikor Mateónak vissza kellett térnie az iskolába.
Amikor eljött a karácsony.
Mindig találtam új randit.
Elena felhívta, hogy Mateo beszélhessen az apjával, de sosem kérdezte meg, hogy van.
Nem emlékeztette semmilyen találkozóra.
Nem szervezett vacsorákat az ügyfelekkel.
Nem hívta fel a személyzetet, hogy megmondja, melyik ingeknek kell elkészülniük az utazás előtt.
Nem küldött virágot Álvaro anyjának a születésnapján.
Nem ellenőrizte, hogy evett-e.
Nem vártam fel.
Semmi.
Ekkor Álvaro felfedezett valamit, amit kellemetlenül érzett beismernie.
Elena nem csak az a nő volt, aki a házában lakott.
Ez volt az a láthatatlan struktúra, amely élete jó részét fenntartotta.
És épphogy csak elkezdte látni, amikor eltűnt.
Eközben Isabel átvette az Orvosi Innováció irányítását.
Az első hónapban 3 projektmenedzsert váltott.
A másodikban felmondta azokat a megállapodásokat, amelyekről Elena évekig tárgyalt.
A harmadikban elveszített egy andalúziai kórházhálózattal kötött, közel 32 millió euró értékű szerződést.
„Az a megállapodás már a kezdetektől fogva rosszul volt kitalálva” – érvelt Isabel.
Álvaro kinyitotta a jelentést.
—Elena 4 évre meghosszabbította egyetlen incidens nélkül.
Isabel elejtett egy mappát.
– Megint Elena.
Felnézett.
— Mit jelent ez?
–Mindenki róla beszél. A műszaki személyzet szerint Elena megoldotta volna ezt. A pénzügyi osztály szerint Elena személyesen ismerte az igazgatókat. A jogi osztály szerint Elena soha nem írt volna alá bizonyos záradékokat.
Odalépett az íróasztalhoz.
– Tudod, milyen megalázó egy olyan pozíciót betölteni, ahol mindenki minden döntését hozzám és a kirúgott nőhöz hasonlítja?
Álvaro hallgatott.
Izabella a telefonjára mutatott.
– És te vagy a legrosszabb.
Egy fénykép jelent meg a képernyőn, amit Mateo aznap reggel küldött.
A fiú egy részben befagyott tó előtt állt.
Mögötte megjelent Elena, sötét kabátban és rövidebb hajjal, és nevetett, miközben valaki a képernyőn kívül mintha mondott volna neki valamit.
Álvaro már percek óta nézte a fotót.
Nem tudtam, ki vitte el.
És zavarta, hogy a lány tudni akarja.
Heidelbergben Carmen helyzete kissé javult.
Az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy ne csodákról beszéljenek, de a kezelésnek sikerült lelassítania a betegség előrehaladását.
Elena úgy kapaszkodott ezekbe a plusz hónapokba, mintha ajándékok lennének.
Azt is elhatározta, hogy visszamegy dolgozni.
Évekig azt hittem, hogy a Serrano Meditech az én karrierem.
Most már megértette, hogy gyakran összekeverte a hivatását azzal a hellyel, ahol Álvaro tartózkodott.
Egy korábbi spanyol ügyfél hozta össze Marcos Kellerrel, egy sevillai nő fiával és egy müncheni székhelyű, barcelonai irodákkal rendelkező orvostechnológiai cég alapítójával.
Marcos áttanulmányozta az önéletrajzát.
—Tárgyaltak a Serrano Meditech portugál piacra lépéséről?
-Igen.
– És Ön vezette a diagnosztikai egység átszervezését?
-Is.
Marcos otthagyta a dokumentumokat az asztalon.
– Akkor magyarázd el, miért voltál még mindig igazgatóhelyettes 7 év után.
Elena nem válaszolt.
Marcos elmosolyodott.
— Nem szükséges.
Felajánlották neki a vállalat európai terjeszkedésének vezetését.
Elena egyetértett.
Három hónappal később Álvaro egy gazdasági cikk elolvasása után megtudta.
A fényképen Elena Barcelonában látható egy nemzetközi csapattal, amint egy új platformot mutat be a kórházak számára.
Másképp nézett ki.
Nincs fiatalabb.
Nincs elegánsabb.
Egyszerűen ingyenes.
Még aznap délután Isabel belépett Álvaro irodájába.
–Beszélnünk kell.
– Figyelek.
– Sokat gondolkodtam, mióta visszajöttem.
Izabella becsukta az ajtót.
– Amikor elváltam, féltem. Egy lányom, egy megrekedt karrier, és az az érzés, hogy kudarcot vallottam mindenben, amit elterveztem.
Álvaro nem értette, hová akar kilyukadni a lány ezzel.
– Te voltál az utolsó hely, ahol fontosnak éreztem magam – folytatta. – Ezért hívtalak.
– Azt mondtad, hiányoztam.
– Igaz volt.
Izabella mély lélegzetet vett.
– De az is tetszett, hogy ennyi év után is, ha felhívnálak a repülőtérről, mindent félretennél.
Álvaro összeszorította az állkapcsát.
– Ettől nem nézel ki túl jól.
– Te sem.
Kínos volt a csend.
Izabella az ablak felé nézett.
–Elena kirúgása jelentéktelen volt.
-Igen.
–Meg akartam mutatni neki, hogy még mindig én vagyok a fontos nő.
– Megcsináltad.
Izabella lassan megrázta a fejét.
-Nem.
Álvaro összevonta a szemöldökét.
–Rávettem, hogy elmenjen. Az már nem ugyanaz.
Levelet hagyott az asztalon.
Ez volt a lemondása.
– Elmész?
-Igen.
-Mert?
Izabella szomorúan elmosolyodott.
– Mert egy másik nővel versengeni azért, hogy bebizonyítsuk, egy férfi engem választ, az nem szerelem.
Mielőtt elment, megfordult.
– És van még valami, amit te sem akarsz bevallani.
-Hogy?
– Ha Elena ma este felhívna, hogy szüksége van rád, mit tennél?
Álvaro nem válaszolt.
Izabella bólintott.
– Ezt képzeltem el.
Hat hónappal a távozása után Elena ideiglenesen visszatért Madridba.
Carmen orvosi vizsgálaton esett át, Elena cége pedig egy spanyol magánkórházzal kötött szövetséget véglegesített.
Álvaro Mateón keresztül tudta meg.
– Apa, Madridban vagyunk!
-Otthon?
A fiú természetesen válaszolt:
