– Nem. Egy szállodában.

Álvaro furcsa ürességet érzett.

-Mert?

– Anya azt mondja, hogy az a ház már nem a miénk.

Egy órával később már a hallban voltam.

A lift ajtajai kinyíltak.

Elena Marcos kíséretében távozott, aki egy hatalmas láda építőelemet cipelt.

Máté mellette sétált.

– Holnap befejezzük a vár építését – mondta Marcos.

– És a híd!

– A híd is.

Mateo meglátta Álvarót és odaszaladt hozzá.

-Apu!

Álvaro megölelte, de továbbra is a másik férfit nézte.

Amikor Marcos elment, nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:

– Sok időt töltesz Mateóval?

Elena felvonta a szemöldökét.

– Ő a főnököm.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

– Neked sincs jogod hozzá.

Álvaro megfeszült.

– Én vagyok az apja.

–Akkor kérdezősködjön a fia felől. Az én magánéletem már más kérdés.

Ez jobban fájt neki, mint amire számított.

Elena 7 éven át magyarázkodta, hol van, kivel vacsorázik, milyen megbeszélése van, és mikor fog visszaérni.

Nem azért, mert Álvaro követelte.

Mert az egész élete körülötte forgott.

Most egy zárt ajtó állt ott.

És kint volt.

Másnap reggel Álvaro virággal érkezett a kórházba.

Kármen egyedül volt.

– Ortega asszony.

– 7 év után hívhatsz Carmennek.

Álvaro zavartan elmosolyodott.

— Hogy érzed magad?

– Jobb, mint amire néhány orvos számított.

-Örülök, hogy hallom.

Carmen néhány másodpercig tanulmányozta.

–Miatt, vagy mert Elena boldog?

Lesütötte a tekintetét.

— Délután 2 órakor.

– Ez a válasz sokat jelentett volna hat hónappal ezelőtt.

Álvaro vett egy mély lélegzetet.

– Tudom, hogy hibákat követtem el.

Carmen tagadta.

Randevúról való elfeledkezés hiba. Vacsorára való késés is hiba.

A hangja nyugodt volt.

–Hét éven keresztül újra és újra másik embert választani egy ismételt döntés.

Álvaro nem tudta megvédeni magát.

– Meg akarom javítani.

– Akkor kezdd azzal, hogy megértesz valamit.

Carmen kissé felé hajolt.

„Az unokámnak nincs szüksége arra, hogy szenvedj. Tudnia kell, hogy ha valaha újra megbízik benned, akkor nem kell újra eltűnnie azért, hogy láthasd.”

Azon az estén Álvaro meghívta Elenát vacsorára.

Beleegyezett, mert beszélniük kellett Matthew-ról.

Az étterem a Retiro Park közelében volt.

Álvaro közvetlen volt.

– Azt akarom, hogy visszajöjj.

-Nem.

A válasz habozás nélkül jött.

– Még nem fejeztem be.

– Hét évig hallgattalak.

Lesütötte a tekintetét.

–Mindent lemondtam, ami az Isabelnek létrehozott céghez kapcsolódott.

-Nem bánom.

– Át tudom neked ruházni a Serrano Meditech részvényeit.

Elena letette az evőeszközöket.

-Nem.

– És 25%.

—Álvaro.

– És 35%.

Őszinte dühvel nézett rá.

– Még mindig úgy gondolod, hogy ennek ára van?

Néma maradt.

– Amikor Carmen megbetegedett, kimentél a repülőtérre – folytatta Elena. – Amikor Isabel hét év munka után kirúgott, hagytad, hogy megtegye. Amikor a végkielégítésemet kértem, azt hitted, hogy venni akarok magamnak valamit.

Könnyek szöktek a szemébe.

– Azt sem kérdezted, hogy mire kell a pénz.

Álvaro emlékezett arra az átutalásra, amely mindössze néhány másodperc alatt megtörtént.

Mintha elég lett volna fizetni.

-Sajnálom.

Elena mozdulatlan maradt.

Még soha nem hallottam tőle ezeket a szavakat magyarázat nélkül.

–Sajnálom Carment. A társaságot. Amiért hagytam, hogy Isabel megalázzon. A fiunkat. Amiért természetesnek vetted, hogy mindig várni fogsz.

Elena mély lélegzetet vett.

– Nem éreztem úgy, hogy második számú választás lennék miattad.

Álvaro felnézett.

– Úgy bántál velem, mint egy második esélyessel.

Ez a mondat megmaradt benne.

Novemberben elérkezett Mateo születésnapja.

Álvaro korán érkezett.

Nem hozott magával játékkonzolt vagy drága ajándékot.

Hozott egy albumot.

Régi fényképeket keresett, és mások másolatait kérte Elenától.

Újszülött Mateo.

Az első napja az iskolában.

A biciklin.

Nyaralás Asztúriában.

Futballmeccs az esőben.

Sok képen Álvaro nem szerepelt.

Végül több üres oldalt hagyott.

„Miért nincsenek fotóid?” – kérdezte Mateo.

Álvaro leguggolt mellé.

– Mert jelen akarok lenni, amikor a következőt csináljuk.

Elena a konyhából hallgatózott.

Azon az estén üzenetet küldött.

„Köszönöm, hogy eljött.”

Semmi más.

Álvaro azonban megértette, hogy három szó többet érhet bármely aláírt dokumentumnál.

A következő hónapokban felhagyott a megbocsátás vásárlásával.

Kezdett megjelenni.

Iskolai találkozókra járt.

A képzésre.

Orvosi vizsgálatokra, amikor Elena és Carmen engedélyezték.

Amikor Elena utazott, Mateonál maradt anélkül, hogy szívességnek tekintette volna.

Amikor a gyerek megbetegedett, ő fogta a hőmérőt, készítette el a vacsorát, és maradt fent egész éjjel.

Február egyik kora reggelén Mateónak magas láza lett, miközben Elena Barcelonában dolgozott.

Amikor hajnali 4 óra körül megérkezett Madridba, Álvarót egy székben aludva találta, egyik kezével még mindig a gyermek karját fogva.

Elena néhány másodpercig az ajtóban maradt.

Nem érezte úgy, mintha 7 év eltűnt volna.

Csoda nem történt.

De hosszú idő óta először már nem csak úgy látta benne azt a férfit, aki csalódást okozott neki.

Tavasszal Carmen egészségi állapota romlott.

A kezelések időt nyertek.

Semmi más.

Elena hívást kapott a kórházból, és odasietett.

Álvaro röviddel ezután megérkezett.

Egy folyosón ülve találta meg.

– Nem vagyok felkészülve – suttogta.

Álvaro nem hívott magánorvosokat.

Nem ígért más kezelést.

Nem pénzről beszélt.

Leült.

-Tudom.

– Nem akarom elveszíteni őt.

-Tudom.

Elena sírt.

Álvaro széttárta a karját.

A nő nekitámaszkodott.

Carmen két nappal később elment.