„Az ő tulajdona. De először is át kell néznünk, mit írt alá a fia, és meg kell védenünk azokat is, akik jóhiszeműen béreltek.”

Camila röviddel ezután megérkezett, szinte lélegzetvisszafojtva.

Amikor elmeséltem neki, mi történt, sírva ölelt magához.

Még aznap délután megkezdtük a közjegyzői eljárást a meghatalmazás visszavonására, és benyújtottuk a banknak a Mauricio meghatalmazásának törléséhez szükséges dokumentációt.

Hétfőn hivatalos feljelentést tettünk, és megkezdtük a bizonyítékok gyűjtését.

Eközben a fiam dühös üzeneteket küldött nekem.

„Ne csinálj már ilyen nagy felhajtást. Már kifizettem a lakbért.”

„Ne menj vissza a házadba, mert ki van adva bérbe.”

„A te korodban még nem érted, mi a legjobb neked.”

Nem válaszoltam.

Vasárnap az egyik nővérem felfedezte a pohárköszöntőjéről készült fényképet.

Nyilvánosan ezt írta:

„Mitől mentes, Mauricio? Hol van az édesanyád?”

A bejegyzés elkezdett terjedni a család és az ismerősök között.

Mauricio túl későn törölte.

Szerdán Camila elkísért a házamhoz.

Érkezéskor egy költöztető teherautót találtunk a kapu előtt.

Egy fiatal pár bútorokat pakoltak ki. A nő egy alvó csecsemőt tartott a karjában.

– Jó napot! – köszöntem. – Ön Javier?

A férfi bólintott.

– Rosa Hernández vagyok, ennek a háznak a tulajdonosa.

Elsápadt.

– De Mauricio azt mondta nekünk, hogy rokonokhoz költöztél, és soha nem fogsz visszatérni.

A felesége megmutatta a szerződést.

Aztán valami még komolyabbat láttam.

Mauricio aláírása mellett egy meghatalmazó nyilatkozat jelent meg a nevemmel és egy aláírással, ami látszólag az enyém.

Soha ezelőtt nem írtam alá ilyen dokumentumot.

Mielőtt válaszolhatott volna, egy autó fékezett a teherautó mögött.

Mauricio Beatriz kíséretében jött le.

Felénk sétált és kiabált:

– Ne hallgass rá! Az anyám összezavarodott! Megszökött az idősek otthonából!

Aztán felvett egy mappát, és hozzátette:

– Vannak dokumentumaim, amelyek bizonyítják, hogy már nincs döntéshozatalra alkalmas állapotban!

De amikor kinyitottam, találtam valamit, amit a saját fiam soha nem képzelt volna, hogy be tudok bizonyítani.

3. RÉSZ

A Mauricio által tartott mappa a meghatalmazásom fénymásolatát, a bérleti szerződést és egy lapot tartalmazott, amely állítólag az általam aláírt meghatalmazás volt.

Rámeredtem az utolsó oldalra.

A nevem egy olyan írással volt leírva, ami megpróbálta utánozni az enyémet. Még azt a kis vonalat is lerajzolták, amit általában a vezetéknevem alá szoktam húzni.

De volt egy részlet, amit a fiam nem tudott.

A jobb kezem ízületi gyulladása miatt évekig megváltoztattam a nevem aláírását. A legutóbbi dokumentumokban a teljes nevemet nagyobb betűkkel, a díszítés nélkül használtam.

A papíron ugyanaz az aláírás volt, amelyet régen használt.

Mauricio megpróbált lemásolni egy régi aláírást.

„Honnan szerezted ezt, fiam?” – kérdeztem.

–Hetekkel ezelőtt aláírtad. Már nem is emlékszel rá.

– Akkor mondd meg, hol és ki előtt?

– Anya, kérlek. Ne kezdd a kihallgatásokkal.

Javier, a fiatalember, aki kibérelte a házamat, közbelépett.

– Mauricio úr, biztosított minket arról, hogy édesanyja beleegyezett. Megmutatta nekünk ezt a meghatalmazást és a személyazonosító okmányának másolatát.

– És tényleg az! – kiáltotta a fiam. – Most csak figyelmet akar.

Beatriz az autó mellett állt, keresztbe tett karral.

Elővettem a telefonomat.

– Mauricio, emlékszel, amikor azt mondtad, hogy túl öreg vagyok ezekhez a dolgokhoz?

– És mi köze van ennek bármihez is?

-Sok.

Megnyitottam egy digitális mappát, ahová Camila megtanított, hogy mentsem el a dokumentumaim, nyugtáim, szerződéseim és bankszámlakivonataim fotóit.

Megmutattam Javiernek a házam tulajdoni lapját.

Ezután a közjegyző által hitelesített meghatalmazás visszavonásáról szóló tanúsítvány.

És végül, a számlám tranzakciói.

„Péntek reggel a férjed 186 000 pesót vett el a megtakarításaimból” – mondtam Beatriznek. „Emellett azt a pénzt is elvette, amit ezért a házért fizettél. Egy órával később egy lakásnál hagyott.”

Beatriz levette a sötét szemüvegét.

– Száznyolcvanhatezer peso?

Mauricio összeszorította az állkapcsát.

-Nem kell belekeverned őt ebbe.

„Honnan jött ez a pénz, Mauricio?” – kérdezte.

– Majd később beszélünk.

– Azt mondtad, eladtál néhány befektetést, és végre kifizethetjük az adósságainkat!

Amióta ismerem, a fiam most először nem talált azonnal választ.

Mariana asszony, Javier felesége, még egy kicsit ölelte a babáját.

„Eladtunk jó néhány bútort, hogy kifizessük a költözést” – mondta elcsukló hangon. „Azért adtuk fel a lakást, ahol laktunk, mert biztosított minket arról, hogy egy évig itt maradhatunk.”

Odaléptem hozzá.

– Mi a lányod neve?

– Lucía. Kilenc hónapos.

A kislány még aludt, mit sem vett a vitáról.

Másfajta szomorúságot éreztem. Már nem csak a fiam árulása volt. Egy olyan családé, akik egyszerűen csak otthont kerestek.

„Nem a te hibád” – mondtam neki. „Találunk megoldást anélkül, hogy ártanánk a lányodnak.”

Mauricio keserűen felnevetett.

– Milyen kényelmes! Most kiderült, hogy te vagy a jófiú a történetben.

Egyenesen ránéztem.

„Nem kell jól tűnnöm, Mauricio. Azt akarom, hogy hagyd abba a hazudozást.”

A szomszédom, Teresa, kijött a házból, amikor meghallotta a hangokat.

Majdnem harminc évig laktunk egymás szomszédságában. Megosztottunk születésnapokat, temetéseket, betegségeket, és egész délutánokat kávézgattunk agyagedényből.

– Rosita! – kiáltott fel, amikor meglátott. – Azt hittem, a húgodnál vagy Calvillóban!

– Ezt mondta mindenkinek Mauricio.

Teresa a fiamra nézett.

– Azt is mondtad, hogy megkért, hogy vigyázz a házra.

Mauricio végigfuttatta a kezét a haján.