– Mindenki túloz. Én a saját érdekükben tettem.

„A jólétem?” – ismételtem. „Ezért vetted el a megtakarításaimat?”

– Az a pénz is az enyém! Az egyetlen fiad vagyok. Egy napon az enyém lesz.

Úgy éreztem ezeket a szavakat, mint egy pofon az arcon.

Évekig elképzeltem, hogy halálom után rá hagyom a házat. Nem azért, mert kötelességem lett volna, hanem mert szerettem.

Soha nem gondoltam volna, hogy a fiam túl hosszú várakozásnak tekinti majd az öregkoromat az öröksége átvételére.

– Még élek, Mauricio.

– Tudom, hogy élsz, anya.

– Akkor kezdj el úgy viselkedni, mintha tudnád.

Kínos csend támadt.

Camila, aki mellettem ült, könnyes lett a szeméből.

– Rosa néni – mondta Guadalupe asszony, hogy hívjuk fel, ha bármilyen problémát találunk.

Tárcsáztam a számát és kihangosítottam.

Az ügyvéd röviden meghallgatta a helyzetet. Elmagyarázta, hogy bár a meghatalmazást már visszavonták, alaposan át kell tekintenünk a visszavonás előtt aláírt szerződést.

Azt is figyelmeztette, hogy az állítólagos, aláírásommal ellátott meghatalmazást meg kell vizsgálni, mivel az nem hamisítvány.

Nem tudta csak úgy kilakoltatni a bérlőket.

A pénzt Mauricio által mutatott képi anyagban bízva adták át.

Az ügyvéd másolatokat kért a dokumentumokról, és találkozót javasolt a ház elfoglalásának és a pénz visszafizetésének eldöntésére.

Javier felháborodott.

„Nem akarok egy jogi problémákkal teli ingatlanban maradni. Vissza akarom kapni a pénzem.”

– Vissza fogom adni neked – mormolta Mauricio.

-Amikor?

A fiam hallgatott.

Ekkor Beatriz közbelépett.

– Mauricio, el kell mondanunk nekik az igazat.

Gyorsan megfordult.

-Csendben maradj.

– Nem. Elég volt.

Azt mondta nekünk, hogy Mauricio hónapok óta jelentős adósságokban halmozott fel. Hitelkártyákkal fizette az utazásokat, az éttermeket és a megfizethetetlen vásárlásokat.

Aztán elkezdett kölcsönöket felvenni, hogy fedezni tudja a havi törlesztőrészleteket.

Amikor a hitelezői elkezdték hívogatni, biztosította őket, hogy hamarosan pénzt kap a családi vagyonból.

– Azt mondta, hogy költözni akarsz – magyarázta Beatriz, rám nézve –, hogy eleged van az egyedüllétből, és kérted, hogy kiadhassad a házadat.

Ott álltam, és néztem őt.

– És miért ünnepelted, hogy ott hagytak?

Beatriz lesütötte a szemét.

– Mert kegyetlen voltam. Azt hittem, túl sokat avatkozol bele az életünkbe. Mauricio mindig azt mondta, hogy mindennel felhívtalak, és emiatt bűntudatod van.

Fájt hallanom őt.

Szinte soha nem hívtam fel a fiamat. Sokszor hetek teltek el anélkül, hogy hallottam volna felőle.

De aztán rájöttem, hogy Mauricio egy rólam alkotott képet, hogy igazolja, amit tesz.

Egy bajba jutott anya.

Egy zavart öregasszony.

Egy teher, amit mindenkinek cipelnie kellett.

Könnyebb volt kirabolni valakit, ha először sikerült meggyőzni a többieket arról, hogy az illető már nem tudja megvédeni magát.

Megegyeztünk, hogy leállítjuk a költözést, amíg a szerződést tisztázzák.

Javier és Mariana megállapodtak abban, hogy megállapodás útján felmondják a bérleti szerződést, azzal a feltétellel, hogy teljes mértékben visszatérítik a vételárat.

A szomszédom, Teresa, felajánlott nekik egy ideiglenes szállást egy kis lakásban, ami a háza mögött állt.

Nem volt nagy, de tiszta volt, és minden megvolt, amire szükség volt.

Mariana sírni kezdett, amikor meglátta a helyet.

– Azt hittem, ma este a kocsiban fogunk aludni.

– A kislányod itt biztonságban lesz – nyugtatta meg Teresa.

Camila segített cipelni néhány dobozt.

A házam kapuja előtt maradtam.

Mauricio lassan közeledett.

– Anya, négyszemközt kell beszélnem veled.

– Itt beszélhetsz.

– Kérlek. Ne alázz meg többé.

Hitetlenkedve néztem rá.

–Megalázni téged?

„A fotó mindenhol kering. A főnököm látta. A munkatársaim gúnyolnak. Nem érted, hogy tönkretehetsz?”

– Nem én tettem közzé azt a fotót.

– De mondhattad volna, hogy félreértés volt!

– És hazudsz, hogy megvédd magad?

Megkeményedett az arca.

– Mindazok után, amit érted tettem…

Nem tudtam nem szomorúan elmosolyodni.

– Mondj egy dolgot, Mauricio, amit tettél értem, amivel jogosan veheted el a házamat.

Nem válaszolt.

Egy pillanatra magam előtt láttam azt a gyereket, aki voltam.

Emlékeztem a lehorzsolt térdeire, amikor biciklizni tanult. Emlékeztem azokra az estékre, amikor elaludt a munkaasztalom mellett, miközben én egy lámpa alatt hímeztem.

Emlékszem az első ballagására, amikor mindenki előtt megölelt, és azt mondta, hogy nekem van a világ legjobb anyukája.

Azon tűnődtem, hogy mikor vált abból a fiúból olyan férfi, aki képes elhagyni engem.

– Visszaadom a pénzed – mormolta végül. – De vissza kell vonnod a panaszt, és azt kell mondanod, hogy az egész csak félreértés volt.

– Először is vissza kell adnia, amit elvitt. Utána Ön lesz a felelős a dokumentumokért. Az ügyvédem gondoskodni fog róla, hogy minden írásban legyen.

– Tényleg elviszi a saját fiát a hatóságokhoz?

– Elvittél egy lakásba anélkül, hogy megkérdezted volna, akarok-e ott lakni.

– Azért tettem, mert már nem tudtál vigyázni magadra!

–Egész életemben vigyáztam magamra. Rólad is vigyáztam.

Mauricio az utca felé nézett.

Amikor újra megszólalt, hangjában olyan hidegség csengett, amit túlságosan is jól ismert.

„Rendben, anya. Tartsd meg a házadat és a hímzéseidet. De ne számíts rá, hogy újra meglátogatlak. Úgyis egyedül maradsz, mint mindig.”

Kinyitottam a kaput.

Kimentem a teraszra, és letettem a keretet a régi asztalomra.

Aztán felé fordultam.