A nagybátyám hozott kapcsolatba Mauricio Salgadóval, egy magánnyomozóval, aki egy megbízható családjogi ügyvéddel dolgozott együtt.

Mauricio megvizsgálta a pirosba öltözött nő fényképét. A csuklóján egy antik ezüst karóra lógott.

Azonnal felismertem a darabot.

Beatriz mindig azzal dicsekedett, hogy ő egy igazi családi gyöngyszem, amelyet igazi lányának tartogat.

Három nappal később Mauricio megérkezett egy jelentéssel.

– Valeria, a képen látható nő neve Lucía. És Alejandro hazudott neked róla.

Azt hittem, felfedeztem egy régóta húzódó szerelmet.

De a következő mondata szóhoz sem jutott.

– Lucía nem a szeretője. Ő a féltestvére, Beatriz lánya, akit más rokonok neveltek fel kicsi kora óta.

Megkönnyebbülés és rémület keverékét éreztem.

Ha nem voltam a szeretője, miért használta fel Alejandro ezt a hazugságot a házasságunk tönkretételére?

Miért akarta Lucia átvenni a helyemet, és felnevelni a gyerekeimet?

Mauricio egy újabb dokumentumot nyújtott át.

Egy régi nyilatkozat másolata volt, amely Rafael Beltrán eltűnésével kapcsolatos.

Az anyámat említették benne.

Ernesto nagybátyám is.

Mielőtt még egy kérdést feltehettem volna, megszólalt Mauricio telefonja.

Az arckifejezése megváltozott.

– A Beltrán család sürgős felügyeleti kérelmet nyújtott be. Azt állítják, hogy súlyos szülés utáni depresszióban szenved, és hogy a gyerekek veszélyben vannak Önnel együtt.

Az asztal szélébe kapaszkodtam.

– Ez hazugság!

– Tudom. De valaki megadta nekik a címedet, és kijelentette, hogy a vádjaid egy érzelmi válság termékei.

-WHO?

Mauricio néhány másodpercig várt a válasszal.

– Ernesto nagybátyád.

Éreztem, hogy eltűnik a padló a lábam alól.

Mauricio ekkor egy cetlire mutatott a régi mappában, és suttogva mondta:

– Valeria, azt hiszem, most jöttünk rá, miért nem engedte soha az anyósod, hogy kiássák a kertedet.

3. RÉSZ

„Mi van a kert alatt?” – kérdeztem, miközben úgy éreztem, alig bírnak a lábaim.

Mauricio egy régi fényképet terített az asztalra. Ez a fénykép a birtokunkat ábrázolta, amikor még egy gyümölcsfákkal teli telek volt. Az egyik sarokban egy hatalmas kőrisfa állt egy elhagyatott épület mellett.

– Rafael Beltrán 31 évvel ezelőtt eltűnt. Családja azt állította, hogy egy vita után elhagyta Mexikót. A holttestét soha nem találták meg. De három héttel később a föld, ahol utoljára látták, az édesanyád nevére került.

Eszembe jutott valami, amitől megborzongtam.

Amikor építettük a házunkat, Beatriz ragaszkodott hozzá, hogy személyesen alkalmazza a kertészkedőket.

Azt is megtiltotta, hogy fákat ültessek a hátsó kerítés közelébe.

„A gyökerek károsíthatják az alapokat” – mondta nekem.

Most már megértette, hogy talán nem az alapokat védte.

Valami elásott dolgot védett.

Mielőtt azonban kivizsgálhattam volna ezt a gyanút, meg kellett mentenem a gyerekeimet.

Mauricio ügyvédje, Julieta Herrera, sürgős választ készített a családjogi bíróság számára. Benyújtottuk a születés orvosi dokumentációját, a kórházi pszichológiai értékeléseket és a hamisított dokumentumokról készült fényképeket.

De Alejandro valami szörnyű dologhoz jutott hozzá: egy nyilatkozathoz, amelyet a saját nagybátyám írt alá, és amelyben biztosított arról, hogy érzelmi válságban vagyok.

Két gyermekvédelmi dolgozó érkezett hozzánk. Bár a babáim tiszták, etettek és gondoskodtak róluk, egy ideiglenes intézkedés elrendelte az átszállításukat egy védőfelügyeleti egységbe, amíg a vádakat kiértékelik.

Soha nem fogom elfelejteni azt a délutánt.

Mateo sírni kezdett, amikor egy nővér betette a hordozójába. Nicolás a kis kezeivel hadonászott, próbált kontaktust találni. Diego épp akkor aludt el a mellkasomon.

„Kérlek, ne válaszd el őket tőlem” – könyörögtem. „Én csak a világra hoztam őket.”

Julieta megfogta a karomat.

– Azonnal megtámadjuk ezt az intézkedést. Be kell bizonyítanunk, hogy ki hazudik.

Néztem, ahogy a három gyermekem elsétál a folyosón, és olyan fájdalmat éreztem, ami mélyebb volt, mint bármelyik kezelés, amit valaha elszenvedtem.

Nem tudtam aludni aznap éjjel.

A három üres takaróra néztem az ágyon, és eszembe jutott Alejandro hangja, ahogy haszontalannak nevezett.

De nem engedhettem, hogy a kétségbeesésem váljon azzá az érvvé, amire szüksége volt.

Másnap reggel Mauricio híreket kapott.

Egy ismerőse rátalált egy régi nyilatkozatra, amelyet Ernesto nagybátyám írt alá. Ebben beismerte, hogy részt vett Rafael Beltrán földjének szabálytalan átruházásában.

A dokumentumban egy Beatriz nevére bejegyzett banki széf is említésre került.

– A nagybátyádat zsarolják – magyarázta Mauricio. – Alejandrónak bizonyítéka van a műveletben való részvételére. Ha Ernesto nem működik együtt ellened, azzal fenyegetőztek, hogy feljelentik.

Elviselhetetlen szomorúságot éreztem.

A nagybátyám feláldozta a bizalmamat, hogy megmentse magát.

Aztán megnéztem a kék táskát, amit anyám apró fehér virágokkal hímzett.

A hamisított dokumentumok eredeti példányai eltűntek.

Ernesto úgy tett, mintha megvizsgálná őket, miközben kivette őket.

A belső ürességet bámultam.

– A bizonyítékokat is ellopta – motyogtam.

Mauricio emlékeztetett, hogy megőriztük a dokumentumokról készült fényképeket, és hogy továbbra is kérhetünk szakértői véleményeket.

De tudtam, hogy valami erősebbre van szükségünk.

Aztán eszembe jutott egy részlet Alejandro irodájából.

A boríték alatt, ahol a hamisított megállapodást találtam, egy másik fehér mappa volt.

– Vissza kell mennünk abba a házba – mondtam.

Julieta gondoskodott arról, hogy dokumentálva legyen a hozzáférésem az ingatlanhoz, mivel jogilag még mindig ő volt a tulajdonos. Mauricio elkísért, és a bejárat közelében maradt.

Az irodát gyakorlatilag üresen találtuk.

De egy fiók mögött megjelent a mappa, amire emlékezett.

Miközben elraktam, egy dühös hang dördült fel mögöttem.