– Azonnal engedd el!

Lúcia volt az.

Piros ruhát és Beatriz antik óráját viselte.

„Még nem érted, hogy nem vagy itt szabad?” – kiáltott rám. „A bátyám, az anyukám és én együtt fogunk élni. A gyerekek is velünk lesznek.”

– Miért akarják a gyerekeimet, ha még az anyjuk sem érdekli őket?

Lucia megvetően mosolygott.

– Mert ők az egyetlenek, akik hiányoznak a családunk teljessé tételéhez.

Megpróbálta kikapni a kezemből a mappát, de Mauricio megjelent, amikor meghallotta a kiabálásokat, és közbelépett.

Válasz nélkül távoztunk a sértésükre.

Végre kinyitottam a dokumentumokat az autóban.

Volt ott egy nyilatkozat Ernestotól, a banki letéti szerződés másolata, és egy fénykép a földterületről, amelyet Rafael eltűnése után röviddel készítettek.

A képen frissen felforgatott föld látszott a kőrisfa mellett.

Volt ott egy nyugta is, amit egy Ricardo Salcedo nevű férfi írt alá.

Mauricio ismerte ezt a nevet.

A Beltrán család korábbi üzlettársa volt.

És az általa kivizsgált feljegyzések szerint évekig titkos kapcsolatot ápolt Beatrizzel.

– Azt hiszem, már tudjuk, ki volt abban a kertben – mondta.

Az információkat az eltűnés hátterével és a dokumentációs szabálytalanságokkal együtt átadták az Ügyészségnek. Ezen bizonyítékok alapján nyomozást indítottak, majd ezt követően bírói engedélyt szereztek be a bank trezorjának átkutatására.

Nem próbáltuk meg saját erőből kinyitni.

A házkutatás során a hatóságok régi fényképeket, egy felvételt és számos, Rafaelhez kapcsolódó dokumentumot találtak.

Az egyik fénykép Ricardót és Beatrizt ábrázolta a föld mellett, röviddel eltűnésük után.

A felvételen a két férfi között egy vita is hallható volt.

Beatriz hangja összetéveszthetetlen volt.

–Megmondtam, hogy ne szállj szembe vele. Most pedig gondoskodnunk kell róla, hogy soha többé senki ne háborgassa azt a földet.

A férfi reakciója még nyugtalanítóbb volt.

– Ha bárki megtalálja Rafaelt, mindketten börtönben végezzük.

Ez a beszélgetés gyökeresen megváltoztatta a történetünket.

Amit anyám kapott, az nem csupán egy darab föld volt.

Egy férfi eltűnéséhez köthető ingatlanról volt szó.

A Beltrán család évtizedeket töltött azzal, hogy kézben tartsa, mit lehet ott felfedezni.

Azonban még mindig be kellett bizonyítanunk, hogyan használták fel ezt a titkot az elpusztításomra.

A lehetőség váratlanul jött.

Alejandro és Beatriz családi vacsorát szerveztek egy elegáns pueblai teremben. Meghívták a közeli rokonokat, hogy hivatalosan is bemutassák Lucíát, a család legújabb tagját.

Mauricio szerint azt is szándékozták bejelenteni, hogy önként hagytam el a gyerekeimet.

Julieta és Mauricio kísértek el.

Mielőtt bementem, vettem egy mély levegőt.

Nem viselt ékszert vagy jelmezt. Csak egy krémszínű kosztümöt és anyám kék táskáját.

A bejárattól hallottam, hogy Alejandro a családjával beszélget.

Valeria nincs teljesen rendben. Ezért anyámmal mindent megteszünk a gyerekek védelme érdekében.

Beatriz úgy tett, mintha letörölné a könnyeit.

– Csak azt szeretném, ha az unokáim egy tisztességes családban nőnének fel.

Aztán Lucia felemelte a poharát.

– És amikor visszakapjuk a házat, azt tervezem, hogy lebontom és újat építek helyette. Ki akarom tisztítani az egész kertet, és elölről kezdeni.

Beatriz arca azonnal elvesztette a színét.

„Senki sem nyúlhat ahhoz a kerthez!” – kiáltotta Alejandro.

A szoba elcsendesedett.

Abban a pillanatban léptem be.

– Miért, Alejandro? Félsz, hogy megtalálják, amit ott elástál?

Minden szem rám szegeződött.

Beatriz elejtette a szalvétáját.

“Vigyétek innen azt a nőt! Beteg!”

„Nem vagyok beteg, Beatriz. És a gyerekeimet sem hagytam el. Kitaláltad ezt a történetet, mert ki akartál vinni egy olyan ingatlanból, amelyet soha nem tudtál teljesen irányítani.”

Julieta az asztalra tette azoknak a dokumentumoknak a másolatait, amelyeket már átadtunk a hatóságoknak.

Elmagyaráztam a szabálytalan áthelyezést, Rafael eltűnését és a kerttel kapcsolatos gyanúkat.

Néhány családtag zúgolódni kezdett.

„Ezek hazugságok!” – kiáltotta Beatriz.

Aztán megemlítettem a széfben talált felvételt.

– Miért mondtad, hogy senki sem bolygathatja azt a földet?

Az anyósom remegni kezdett.

– Baleset volt… – suttogta.

Alejandro hirtelen felállt.

– Anya, fogd be a szád!

De Beatriz már nem tudta türtőztetni magát.

„Rafael el akart pusztítani minket! Azzal fenyegetőzött, hogy elveszi Francisco mindenét, engem pedig az utcán hagy!”

„És mi történt azon az éjszakán?” – kérdeztem.

Eltakarta az arcát.

–Ricardo elment beszélni vele. Veszekedtek. Rafael elesett… Később Ricardo elmondta, hogy meghalt. Csak meg akartam védeni a családomat.

Szörnyű csend töltötte be a szobát.

Lucia rémülten hátrahőkölt.

– Azt mondod, hogy egy halottat rejtettek el a házunk alatt?

Beatriz sírni kezdett.

De Alejandro nem tűnt meglepettnek.

Ismerte azt a történetet.

És segített elrejteni.

Mauricio, aki dokumentálta a beszélgetést, diszkréten intett nekem. Az információkat átadják az Ügyészségnek is felülvizsgálatra.

Ezután Sándor megkísérelte az utolsó támadást.

– Az édesanyád is tudta, mi történt! Elfogadta a földet! ​​Ne tégy úgy, mintha szent lenne!

A szavai úgy értek, mint egy pofon az arcon.

Néhány másodpercig nem tudtam, mit válaszoljak.

Mert volt egy régi nyilatkozat, amelyben anyám elismerte, hogy információt kapott Rafael eltűnéséről.

Keserédes győzelemmel távoztam a vacsoráról.

Felfedeztem az igazságot a férjem családjáról, de most anyám emléke is veszélyben forgott.

Két nappal később Ernestót kerestem.

Zacatlánban, kis házában ülve találtuk. A szemei ​​fel voltak duzzadva, és úgy nézett ki, mintha tíz évet öregedett volna.