Azt hitte, hogy a bátyja új lakótársa, ezért mindent elmesélt neki.
1. RÉSZ
Mariana Salgado azt hitte, hogy az idegen a bátyja új lakótársa, ezért kevesebb mint 20 perc alatt elmondta neki a titkot, amit hetek óta titkolt az egész családja elől.
Minden egy péntek délután kezdődött, amikor megérkezett Javier guadalajarai házához, kezében egy elektromos kuktával, amit majdnem egy hónapja kellett volna visszahoznia. A bátyja nem volt ott, de a hátsó ajtó nyitva volt. Javier üzenetet is küldött neki:
„Mateo úgy hét óra körül érkezik, hogy megnézze a szobát. Engedd be, ha előbb érkezik, mint én.”
A konyhában Mariana egy fekete pólós és farmeres férfit talált, aki a hűtőszekrény előtt görnyedt. Körülbelül 29 évesnek tűnt. A pulton néhány kulcs és egy fekete tok hevert.
– Te biztosan Mateo vagy.
Az idegen ránézett és bólintott.
-Igen.
–Tökéletes. Mariana vagyok, Javier húga. Mielőtt bármit is aláírnál, tudnod kell, hogy a zuhany úgy hangzik, mintha egy liba lenne csapdába esve a falban.
Lassan becsukta a hűtőszekrényt.
– Köszönöm, hogy figyelmeztettél.
– És ne hagyd, hogy Javier szabályozza a légkondit. Ő tud aludni 16 fokban is, ha kint esik az eső.
– Ezt észben fogom tartani.
Mariana letette a kancsót a pultra, és kinyitotta a hűtőszekrényt üdítő után kutatva. Nem talált semmit. Öt perccel később már azt mesélte a feltételezett bérlőnek, hogy egy kulturális központban dolgozik, koordinálja a tevékenységeket, hogy egy beszállító lemondott egy kiállítást aznap reggel, és hogy hetek óta csapdába esettnek érzi magát.
Mateo nem sokat beszélt, de figyelmesen hallgatott.
„A múlt héten Monterreybe utaztam egy interjúra” – vallotta be végül.
A férfi leengedte a vizespalackját.
– A családod tudja?
– Senki. Még Javier sem.
– Akkor talán nem kellene elmondanod egy idegennek.
Mariana közönyös mozdulatot tett.
– A bátyámmal fogsz lakni. Két hét múlva te is a berendezés része leszel.
– Szerintem a lakótársak nem így működnek.
Leült az asztalhoz.
„Ez egy nagyon fontos kulturális alapítvány. A fizetés majdnem a duplája, és lenne költségvetése valódi közösségi projektekre. Ha felajánlják nekem a pozíciót, azt hiszem, elfogadom.”
Abban a pillanatban kinyílt a főbejárat.
Javier belépett, a húgára nézett, majd a hűtőszekrény mellett álló férfira.
– Mit csinálsz itt?
– Azért jöttem, hogy visszaadjam a tégelyt, és megismerjem az új partneredet.
Javier összevonta a szemöldökét.
– Ő nem az új társam.
Mariana érezte, hogy hideg fut át az arcán.
– Szóval, ki az?
– A hangmérnök, akit a holnapi fesztiválra szerződtettünk. Mateo Cortés.
Két másodpercig csend volt. Aztán Javier annyira nevetni kezdett, hogy a bárpultnak kellett támaszkodnia.
Mariana az idegenre nézett.
Hagytál húsz percig beszélni, tudván, hogy tévedtem?
– Megpróbáltam elmagyarázni.
-Amikor?
-Kétszer.
– A beszéd előtti légvétel nem számít próbálkozásnak.
Javier kinyitotta a fekete bőröndöt. Bent vezeték nélküli mikrofonok, kábelek és professzionális fejhallgatók voltak.
„A negyedikért érkező férfi neve Mateo Ramírez” – magyarázta nevetve. „Ő pedig Mateo Cortés.”
Mariana úgy emelte fel az edényt, mintha el akarná vinni.
Javier azonnal abbahagyta a nevetést.
– Anya adta nekem azt a cserepet.
– Akkor tanulj meg tisztelni engem.
Amikor Javier kiment hosszabbítót keresni, Mariana arra kényszerítette Mateót, hogy kísérje el a teraszra.
– A monterrey-i ügy bizalmas.
-Értettem.
–Anyám azt hiszi, hogy soha nem fogom elhagyni Guadalajarát.
– Nem fogok semmit mondani.
—Hangpróba közben sem említheted.
Mateo felvonta a szemöldökét.
– Nem terveztem, hogy a hangszórón keresztül bejelentem az interjúdat.
Mariana zavartan lesütötte a tekintetét.
-Köszönöm.
Már közeledett az autójához, amikor megszólalt az udvarról.
– Abból, amit mondtál, úgy tűnik, már döntöttél.
-Még nem.
–Szóval lehet, hogy nem az ijeszt meg, hogy el akarsz menni, hanem az, hogy beismered, hogy el akarsz menni.
Mariana bosszúsan távozott, mert egy idegen 20 perc alatt megértette, amit hónapok óta kerülgetett.
Másnap reggel újra találkoztak egy közösségi fesztiválon Tlaquepaque-ban. Mariana fülkéről fülkére rohangált, és problémákat oldott meg, míg Mateo a hangpult mögött dolgozott.
Dél körül megérkezett Elena, Mariana anyja, étellel teli dobozokkal.
– Tudtam, hogy nem ebédeltél.
– Igen, ettem.
– A zabpehelyszelet nem étel.
Elena meglátta Mateót és elmosolyodott.
– Az a fiatalember a hangmérnök? Nagyon jóképű.
– Anya, kérlek.
Mielőtt elment, Elena megfogta a lánya kezét.
–Olyan jó, hogy soha nem gondolsz arra, hogy elhagysz minket. Miután apád meghalt, nem tudom, mi lett volna velünk nélküled.
Marianna mozdulatlan maradt.
A konzol felől Mateo feltette a fejhallgatóját, és úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ez a diszkrét gesztus egy kicsit jobban megerősítette a lány bizalmát.
A következő két hétben más rendezvényeken futottak össze. Beszélgettek, miközben székeket állítottak fel, színpadokat ellenőriztek vagy kábeleket raktak el. Mariana felfedezte, hogy Mateo otthagyta stabil állását, hogy magának dolgozzon. Mariana pedig megtudta, hogy Mateo öt évet töltött azzal, hogy feláldozza a lehetőségeit, hogy gondoskodjon anyjáról és segítsen Javiernek apja halála után.
Egyik csütörtökön, miközben egy koncertre készült, Mariana hívást kapott.
A Monterrey-i alapítvány ajánlotta fel neki az állást. Hat hét múlva kellett volna kezdenie, és hétfőig kellett válaszolnia.
Remegő kézzel mutatta meg az e-mailt Mateónak.
