Lily apró ujjai a vállamba vájtak. „Apa” – nyöszörögte, és a nyakamhoz simulva húzódott össze.
– Minden rendben – hazudtam simán. – Itt vagyok.
Megkerültem a nappalit, és bevittem a tágas, ultramodern séfkonyhába. A hely maga volt a mocsok temetője. A mély, parasztház stílusú mosogató túlcsordult a megkérgesedett, mosatlan tányéroktól. Egy tejesdoboz állt a márványszigeten, teljesen felfújva, a szavatossága már két hete lejárt. Egy felismerhetetlennek tűnő, megfeketedett maradványait tartalmazó serpenyő savanyú, avas szagot árasztott.
Odaléptem, és kirántottam a Sub-Zero hűtőszekrény nehéz, rozsdamentes acél ajtaját.
A polcok kétségbeejtően üresek voltak. Két tucat doboz nulla kalóriatartalmú energiaital. Egy fonnyadt, barna citromfél. Egy üveg prémium tonik. És egy üveg hűtött import vodka.
Semmi étel nem volt. Semmi, amivel el tudnánk tartani egy növekvő gyermeket.
Lassú, ijesztő pontossággal csuktam be a hűtőszekrény ajtaját. A mágneses fólia kattanása úgy hangzott, mint egy lövés a csendes szobában. A középső naptárszigeten Vanessa bőrkötésű határidőnaplója feküdt. Kinyitottam. Egy hatalmas, piros kör volt rajzolva a tegnapi randevú köré. Ügyfélgála – KÉSŐ ESTE.
Hirtelen selyempapucsok összetéveszthetetlen, slampos kaparászása visszhangzott a második emeleti lépcsőforduló felől.
Lily teljesen megmerevedett a karjaimban, ami a tiszta rettegés fizikai megnyilvánulása volt.
„Ki van odalent?” – parancsoltam, miközben a hangom dübörgött a lépcsőházból.
Egy árnyék lengedezett a korlát közelében. Vanessa lassan lement a görbe lépcsőn. Vegyileg kiegyenesített haja kaotikus patkányfészekként ragyogott. Szeme alatt erősen elkenődött a vastag, fekete szempillaspirál, amitől úgy nézett ki, mint egy őrült mosómedve. Még mindig a tegnapi fekete koktélruhát viselte, bár a bal pántja haszontalanul lógott sápadt válláról.
A korlátba kapaszkodott, hunyorogva nézett a kemény fény ellen, ami erjedt szőlő és rossz választások szagát árasztotta.
– Nathan? – kínosan beszélt, és egy zavart, hanyag mosoly terült szét az arcán. – Mit keresel itt? Azt hittem, ma volt a tokiói egyesülés. Csak csütörtökön kellett volna hazaérned.
Lily kétségbeesetten próbált kisebbnek látszani, arcát a kulcscsontomba temette.
– Hazahoztam a lányomat – mondtam, és a hangom egy oktávval lejjebb ereszkedett, hideg és halálos volt. – Nagyon beteg. Fürdésre, tiszta ruhára és meleg ételre van szüksége.
Vanessa legyintett egy ápolt, ápolt kezével, és vérben forgó szemeit forgatta. „Fúj, én konkrétan megmondtam neki, hogy ne tegyen úgy, mintha beteg lenne, ha ki akarna szabadulni az iskolából. Annyira drámai, Nathan. Komolyan.”
„Nem „játszotta”, hogy beteg, Vanessa. Összeesett a tantermében, a saját ürülékével borítva, mert a teste az éhezéstől leállt. Szóval egyszer megkérdezem: mi a fene történt ebben a házban?”
Vanessa védekezően keresztbe fonta a karját, és erősen a konyhasziget pultjának támaszkodott. – A saját otthonomban vallatsz? Üzleti ügyben mentem ki, Nathan. Ingatlanfejlesztők. Kapcsolatépítés. Egy rendkívül jövedelmező potenciális üzlet.
Megsimítottam a karomat, és a rothadó elviteles ételre, az üres vodkásüvegekre és a felpuffadt tejre mutattam. „Ez a te networkinged?”
A szája gonosz, ocsmány gúnnyal húzódott össze. „Szó szerint soha semmit nem értesz. Csak a szerződéseid és az igazgatósági üléseid érdekelnek! Nekem is kell egy élet, Nathan! Megfulladok itt!”
Lily gyengéden meghúzta a gallérom. „Apa” – suttogta –, „annyira éhes vagyok.”
Azonnal teljesen ráirányítottam a figyelmemet. „Tudom, drágám. Mindjárt csinálok neked valamit.”
Vanessa felgúnyolódott, éles, keserű hangon. „ Mindig panaszkodik, hogy éhes. Tegnap szó szerint egy hatalmas sültet sütöttem. Dührohamot kapott, és egyenesen nem volt hajlandó megenni.”
– Ebben a házban abszolút semmi ennivaló nincs, Vanessa – mondtam veszélyesen nyugodt hangon. – Megnéztem a hűtőszekrényt. Megnéztem a kamrát is.
Vanessa hátratántorodott, és egy bárszékre rogyott. „Úgy viselkedsz, mint a tökéletes megmentő, de ebben a házban szellem vagy! Van fogalmad arról, milyen elképesztően nehéz természetű? Soha nem beszél velem. A sötétben bujkál. Magára hagytad őt velem, és most van pofád ítélkezni a gyereknevelésem felett?”
Teljesen megdermedtem. A vád igazsága telibe talált.
– Teljesen igazad van – mondtam halkan. – Túl sokáig hagytam magára. Kiszerveztem az apai kötelességemet. Lenéztem Lily remegő alakjára. – De soha nem állt szándékomban magamra hagyni egy olyan parazitával, amely még önmagát sem tudja megenni.
Vanessa szeme méregtől csillogott. „Ez meg mit jelentsen?”
„Ez azt jelenti, hogy nézz körül a környezetedben, Vanessa. Egy hulladéklerakóban élsz.”
„Egyszerűen nem érted!” – sikította, és a márványra csapott a kezével. „Lily sosem hallgat rám! Azt mondom neki, hogy tanuljon, nem törődik velem. Azt mondom neki, hogy egye meg a maradékot, sír! Fizikailag kimerültem attól, hogy megpróbálom kezelni a megtört gyermeked!”
Lily felemelte a fejét a vállamról. Hangja egy halk, rémült suttogás volt. „Nem azért bujkálok, mert rossz vagyok. Azért bujkálok, mert félek tőled.”
Vanessa felkapta a fejét, arcán mesterkélt felháborodás tükröződött. „Félsz tőlem? Mit tettem én valaha is veled, te kis hazug?”
A feleségemre meredtem. „Pontosan erre a kérdésre szeretnék választ kapni.”
Vanessa keserű, durva nevetést hallatott. „Komolyan azt hiszed, hogy fizikailag bántalmaztam? Ezt mondta neked? Istenem, de manipulatív.”
Lily lassan, óvatosan átnyúlt a másik kezével, és felhúzta a rajta lévő túlméretezett pulóver ujját.
– Kiöntöttem a poharam vizét – suttogta Lily, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. – Felkiáltott rám. Aztán megragadott, hogy kidobjon a konyhából.
