Azt mondta: „Öreg vagyok már a házassághoz”… míg a nő oda nem suttogta: „Már vártam rád.”
A nő olyan sokáig várakozott a faház előtt, hogy a hó már kezdte eltakarni a cipőjét. Amikor Elias Robles leszállt a lováról, megpróbált közelebb lépni, de a térdei feladták.
Sikerült elkapnia, mielőtt elesett volna.
– Honnan jött, asszonyom?
– Egy olyan helyről, ami 9 nap múlva már nem az enyém.
1888 decembere volt. A coloradói Silver Creek közelében lévő hegyekben a tél utakat döntött le és kerítéseket temett maga alá. Elias, egy 58 éves mexikói farmer, már két évtizede ott élt, meggyőződéseként, hogy már senkire sincs szüksége.
Az ismeretlen nő 33 éves volt, kirepedezett kezei voltak, és olyan méltósággal, amit még a hideg sem tudott megtörni.
– Inés Salazar a nevem. Apám mindig azt mondta, hogy ha valaha becsületes emberre van szükségem, akkor a kunyhóját kell keresnem.
Elias abbahagyta a kesztyűje levételét.
— Ki volt az apád?
—Joaquín Salazar.
Néhány másodpercig csak a ló horkantása hallatszott.
– Gyertek be – mondta végül –, mielőtt a hegyek döntenek helyettünk.
Leültette a tűzhely mellé, melegített egy kis húslevest, és adott neki egy takarót. Inés mindkét kezével fogta a tálat, szégyellve, hogy nem tudja abbahagyni a remegést.
Augusztusban meghalt az apja. Otthagyta tanári állását, hogy gondoskodjon róla és a patak túloldalán lévő kis farmjukról. Aztán jöttek a hitelezők, a rossz termés és levelek a banktól.
– 640 dollárral tartozunk. Árverésre fogják bocsátani az ingatlant.
Elias a foltozott csizmáira nézett.
– Nincs nálam akkora összeg.
– Nem azért jöttem, hogy pénzt kérjek tőled.
Elővett a kabátjából egy zsebkendőbe rejtett összehajtott papírdarabot.
– Ezt találtam a holmijai között. A neve rajta van a hátulján.
Egy régi térkép volt. Egy szakadékot, a farm határait és egy kis keresztet ábrázolt az északi lejtő mellett.
Elias felismerte, mielőtt befejezte volna a kihelyezését.
A keze mozdulatlan maradt.
– Az apja biztosan elégette ezt a papírt.
Inés letette a tálat.
– Apám még a meghajlított szögeket is megtartotta. Nem véletlenül őrizte meg ezeket évekig.
Összecsukta a repülőt.
– Vannak helyek, amiket jobb békén hagyni.
– Akkor mondd el, miért.
De Elias elfordította a tekintetét, és a lány megértette, hogy ez a férfi tud valamit, amiről még nem hajlandó lemondani.
A vihar délután lezárta az utat. Elias feladta az ágyát, és letelepedett a tűzhely mellé. Mielőtt elaludt volna, Ines meglátott egy fényképet a polcon: egy sötét ruhás fiatal nő, akinek a keze a még mindig mosolygó Elias vállán nyugodott.
Nem kérdezett semmit.
Másnap reggel arra ébredt, hogy dörömbölést hall az udvaron.
Inés fát próbált vágni.
– Meg fog sérülni.
– Köszönöm, a tűzhely nem működik tovább.
Elias fogta a fejszét, és kijavította egy rönk helyzetét.
– Először is, keresd meg az eret.
– Mindig úgy reagál, hogy mutat valami mást?
Felnézett. Most először volt majdnem elnevette magát.
Amikor az út járhatóvá vált, elmentek a farmra. Elias egy romos pajtát, sovány csirkéket és gondosan összevarrt zsákokat talált, hogy a gabona ne szóródjon ki. Ines könyvelését is megtalálta: tiszta, rendezett, felesleges kiadások nélkül.
Az adósság valós volt. A föld megtartásának sürgőssége kevésbé volt érthető.
– Baltasar Montoya háromszor jött el a temetés óta – magyarázta. Felajánlotta, hogy fizet a banknak, ha mindent átadok.
Illés becsukta a főkönyvet.
Montoya birtokolta a város fő boltját. Tavasszal hitelt nyújtott vetőmagokra, télen pedig földben szedte be a fizetést. Évek óta vásárolt terményt Joaquíntól.
– Mesélt neked a hegyoldalról?
– Megkérdezte, hogy apám hagyott-e rám bármilyen dokumentumot.
Illés az ablakon keresztül a hegyeket nézte.
Azon az éjszakán ott maradt, hogy megjavítsa a pajta ajtaját. Másnap szénával tért vissza. Inés babot és tortillát főzött egy vasserpenyőben, és úgy ült le az asztalához, mint aki sok év után belép egy templomba.
Négy napon át megosztoztak a munkában. A férfi postákat igazgatott, a nő pedig számlákat rendezgetett. Délutánonként Inés felolvasta a banki leveleket, minden olyan szónál megállva, amely fenyegetést rejtett.
Egyszer rajtakapta Eliast, amint az anyja ruháját nézegette egy ajtó mögött lógva.
– A nő a fényképen – mondta halkan. – A felesége volt?
—Rosario.
Várt egy pillanatot, mielőtt folytatta.
–Egy ilyen télen halt meg. Fent voltam a hegyekben. Azt hittem, visszatér, mielőtt a következő havazás beköszönt.
– Beteg volt, amikor elment?
-Nem.
– Akkor ezt nem tudhattam volna.
Elias a kezében szorongatta a kalapját.
– Ezt már sokszor mondták nekem.
Inés nem erősködött. Hozott még egy csésze kávét, és vele maradt, amíg besötétedett.
A hatodik nap reggelén Illés üzenettel tért vissza a faluból.
Az árverést a következő délben tartanák.
Inés kétszer is elolvasta a dátumot.
– Még 3 nap volt hátra.
– Az alkalmazott azt mondja, hogy beleegyezett az előlegezésbe.
– Nem fogadtam el semmit.
Elias átnyújtotta a feltételezett beleegyező nyilatkozat egy példányát. Alul egy aláírás volt, ami hasonlított az övéhez.
Inés elsápadt, de nem sírt. Levett egy levelet az asztaláról, és egymás mellé helyezte mindkét aláírást.
– Lemásolták a nevemet. Még a betűk összeillesztését is elrontották.
