Elias a tervre nézett, ami még mindig az asztalon volt.

Nem tudtam tovább hallgatással megvédeni.

– Pénz van abban a hegyben.

Felemelte a fejét.

Elmesélte, hogyan talált egy vénát 20 évvel korábban egy elhagyatott alagútban. Joaquín segített neki megrajzolni a térképet. Azt tervezték, hogy együtt nyomoznak, de Rosario meghalt, amíg Elías távol volt, és soha többé nem ment az alagút közelébe.

– Úgy tűnt nekem, hogy minden kőnek azon a helyen volt valami kivetnivalója.

– És az apám?

–Megkértem, hogy felejtse el. Azt hittem, elfelejtette.

Inés átnézte a térképen lévő jelöléseket. A kereszt mellett egy apró szó állt: „védelem”.

Aztán felidézte Joaquín utolsó heteit. A bankkal kapcsolatos kérdéseit. Ragaszkodott ahhoz, hogy soha ne írjon alá semmit Montoya előtt.

– Apám visszament oda.

Illés nem válaszolt.

– Sejtetted. És hagytad, hogy elhitessem, nincs mit tenni.

A vád jobban sújtotta, mint egy sikoly.

– Féltem attól, ami elkezdődhet.

– Már elkezdődött. Csak éppen szembenéztem vele anélkül, hogy tudtam volna róla.

Illés lehajtotta a fejét.

—Igazad van.

Inés felvette a térképet.

– Megkeresem azt a menedéket.

Fogta a kabátját.

– Megmutatom az utat.

Mielőtt elindultak, megálltak Tomás Aguirre, a szomszédjuk házánál, aki tűzifát szállított. Inés otthagyta neki a banki értesítőket, és elmagyarázta a hamisítást.

– Ha hajnalra nem érünk ide, vidd ezt a seriffnek. Mondd meg neki, hogy keressen minket az északi szakadékban.

Tamás a hófödte eget nézte.

– Jobb lenne, ha hamarosan visszajönnének.

Két lóval, egy lámpával és egy kötéllel mentek fel. Elias lassan haladt előre, felismerve a hó alatt egy olyan ösvény köveit, amelyet megpróbált elfelejteni.

Nem sokkal sötétedés előtt érkeztek az alagúthoz.

A bejáratnál újabb lábnyomok voltak.

Inés egy csizmanyom mellé térdelt.

– Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik keresnek.

Az alagútban nyirkos föld szaga terjengett. Elias ellenőrizte a gerendákat, mielőtt átengedte volna őket. Nem merészkedtek tovább a kis szobán túl, ahol az öreg bányászok a szerszámaikat tartották.

Egy falon Inés megtalálta ugyanazt a keresztet a térképről.

Lent egy laza deszka volt.

Együtt emelték fel. A mélyedésben egy viaszos kendőbe csomagolt bádogdoboz pihent.

Inés azonnal felismerte apja jegyzetfüzetét.

Az oldalak között levelek, elismervények és ásványmintákról szóló jegyzetek voltak. Montoya egyik levelében felajánlotta a farm megvásárlását. Egy másikban figyelmeztetett, hogy ha Joaquín továbbra is elutasítja a kérést, a bank türelme elfogy.

Az utolsó üzenet halvány kézírással íródott:

„Inés azt hiszi, hogy csak az aratás miatt aggódom. Nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy egy olyan ember kezébe adtam a házunkat, aki el akarja venni tőle. Ha nem tudom helyrehozni a dolgokat, hadd találja meg ezt a bizonyítékot.”

Inés befogta a száját.

Hónapokig azt hitte, hogy az apja csalódottan halt meg benne, mert nem tudta megmenteni a termést, és nem is tudta elengedni az adósságait.

A következő oldalon talált néhány szót, amiktől leült.

„A lányom többet tett értem, mint amennyit bármelyik szülőnek joga lenne kérni.”

Elias letérdelt mellé, anélkül, hogy megérintette volna a jegyzetfüzetet.

– Bárcsak megkérdeztem volna tőle, hogy fél-e – suttogta.

–Megtartotta. Ez is egy válasz volt.

Csizmák puffanása törte meg a csendet.

Baltasar Montoya két férfival jelent meg a bejáratnál.

– Adja át a dobozt, Salazar kisasszony.

Illés felállt.

“Át az útból.”

Montoya éppen annyira nyitotta szét a kabátját, hogy megmutassa a revolvert.

– Ne csináljunk már nagy felfordulást régi papírok miatt.

Inés becsukta a dobozt, és a mellkasához szorította.

– Mint a papír, amin meghamisították az aláírásomat?

Montoya a társaira nézett.

Egyikük, egy fiú a raktárból, lesütötte a szemét.

– Maga nem érti az üzletet – mondta a kereskedő.

– Értem, hogy az apám nemet mondott neki. És most én mondom el neki.

Illés lassan felemelte a lámpást.

– Tomás tudja, hol vagyunk. Nála van az eredeti értesítés és a beleegyezésed másolata. Ha szüksége van ezekre a papírokra, meg kell magyaráznia, miért nem tértünk vissza.

Egy fagerenda nyikorgása hallatszott.

A fiatalabb útitárs hátrébb lépett.

– Azt mondta, szerszámokat jöttünk elhozni, főnök.

– Fogd be a szád.

– Én ebbe nem fogok belekeveredni.

A fiú elment. A másik férfi habozott, majd követte.

Montoya egyedül állt előttük. Elias lassan közeledett, közte és Ines között maradva. Egy pillanatra azt hitte, hogy a kereskedő előrántja a fegyverét.

De kint még mindig hallani lehetett az alkalmazottai lépteit. Voltak szemtanúk.

Montoya félreállt.

– A tartozás holnap is ott lesz.

Inés elment mellette anélkül, hogy lehajtotta volna a fejét.

– És az aláírásom továbbra sem lesz a tiéd.

Kora reggel tértek vissza. Tomás kávéval és egy autóval várta őket, hogy elvigye őket.

Hajnalban Inés belépett a seriff irodájába.

A jegyzetfüzet önmagában semmit sem oldott meg. De Montoya által aláírt levelek, az ellentmondásos értesítések és Inés panasza elegendőek voltak ahhoz, hogy az árverés előtt vizsgálatot indítsanak.

A banki alkalmazott megjelent aznap reggel. Amikor mindkét értesítést megmutatták neki, négyszemközt kért beszélni a fiókvezetővel.

Később bevallotta, hogy Montoya fizetett neki a hamis beleegyezés benyújtásáért.

Az árverést felfüggesztették.

Inés elhagyta az épületet, amikor megszólalt a déli harang. Leült egy lépcsőfokra, túl gyenge volt ahhoz is, hogy ünnepeljen.