A következő jel március 28-án, Sebastian cégének évfordulóján érkezett.

Lorena egy borítékkal jött be a konyhába. Egy lap a pultra esett, és Don Ernestonak sikerült elolvasnia a címsort: „Megállapodás üzletrészek átruházásáról.”

Megpróbálta eladni a céget.

Fél óra múlva megcsörrent a telefon. Julián Mercado volt, Sebastián pénzügyi igazgatója.

– Ernesto úr, beszélnem kell önnel. Az elmúlt hat hétben gyanús tranzakciók másolatait őrizgettem. Lorena asszony több mint négymillió pesót vett ki.

— Hová tűnt a pénz?

Egy része bútorokra, utazásra és egy autóra ment. A többi Mauricio Luján számláján kötött ki. Az átutalásokat minden kedden teljesítik, és mindig a bank automatikus felülvizsgálatát kiváltó limit alatt maradnak.

—Egyelőre ne tegyen semmit. Őrizzen meg minden dokumentumot, és hitelesíttesse a másolatokat közjegyzővel.

Don Ernesto letette a telefont, úgy érezte, mintha a falak ráhúzódnának.

Azon az estén elmondta Sebastiannak, mi történt.

„Kiürítik a számláidat, és el akarják adni a cégedet. Még nem tudom, hogyan állítsam meg őket, de meg fogom tenni.”

Lorena a folyosóról hallotta az utolsó mondatot.

– Nem hall téged – mondta. – Egy üres kagylóhoz beszélsz.

Don Ernesto rámeredt.

– Az ürességet hívogató test építette ezt a házat, azt a céget és az életet, amelyet te töltesz.

– Már nincs itt.

– Akkor nem kell aggódnod amiatt, amit mondok.

Lorena most először tűnt nyugtalannak.

A kimerültség kezdett úrrá lenni Don Ernestón. Voltak éjszakák, amikor arra gondolt, hogy visszatér Pueblába, újra kinyitja a pékséget, és úgy tesz, mintha még mindig várna rá egy múltbeli élet.

Egyik kora reggel még a ruháit is elpakolta.

Aztán leült Sebastian mellé, és könnyek között megszólalt.

„Ha elmegyek, senki sem fog ebben a házban emlékeztetni arra, hogy még mindig ember vagy. Szóval maradok. Még ha soha nem is nyitod ki a szemed, akkor is maradok.”

Nem érkezett válasz.

Másnap azonban Dr. Ximena változást vett észre.

„Fokozódik az agyi aktivitása. Lorenának még ne mondd el. Meg akarom erősíteni a tesztek eredményeit.”

A következő hetekben Sebastián az ujját kezdte mozgatni, amikor meghallotta apja hangját. Később néhány másodpercig egy fényt követett a szemével. Az orvos diszkrét terápiás programot indított, és meglátogatta, amikor Lorena nem volt otthon.

Május végén egy este Don Ernesto arról mesélt, hogyan égette meg Sebastián az első kenyerét kilencéves korában.

– Anyád ki akarta dobni, de te mindet megetted, hogy bebizonyítsd, nem is olyan rossz.

Aztán nyomást érzett a kezében.

Felemelte a fejét.

Sebastian szeme nyitva volt.

Nem a mennyezetet bámulták, és nem is mozogtak céltalanul. Egyenesen az apjukra néztek.

Remegett az ajka.

-Apu…

Don Ernesto előrehajolt, amíg a füle a szája mellé nem került.

-Itt vagyok.

– Keresd… a portfóliómat.

-Ahol?

—Iroda… bal oldali irattartó szekrény… a mappák mögött.

Mély levegőt vett, mielőtt hozzátette:

– Tudta, hogy mindent felfedeztem.

Don Ernesto úgy érezte, megáll a szíve.

Sebastián rövid mondatokban elmagyarázta, hogy megtalálta a Mauriciónak szánt banki átutalásokat. A baleset estéjén szembeszállt Lorenával, és válást követelt. A lány sírt, megígérte, hogy magyarázatot ad, és megkérte, hogy találkozzon vele egy kilátóponton a Mexikó–Toluca autópálya mentén.

–Megmutatta az utat… tudta, hogy egyedül leszek.

Sebastián nem állította, hogy ő okozta a balesetet. Egyszerűen csak felidézte az eseményeket: egy órával a vita után a teherautója letért az útról egy kivilágítatlan kanyarban.

– Minden benne van a mappában – suttogta. – Még egy levél is neked.

– Nyugalom. Hagyjuk, hogy azt higgyék, semmi sem változott.

Sebastian ajka alig emelkedett ki a szája sarkából.

– Mint te… 4 hónapig.

Hajnali háromkor Don Ernesto belépett az irodába. Az aktatáska az irattartó szekrény mappái mögött volt elrejtve.

A kombináció 1996-ot jelentett, azt az évet, amikor Sebastian megtanult kenyeret sütni.

Bankszámlakivonatok, fényképek, e-mailek és átutalási bizonylatok voltak benne. Talált egy neki címzett levelet is.

„Apa: Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy történt velem valami. Azért írtam ide a neved, mert tudom, hogy te leszel az, aki marad, nem kötelességből, hanem mert ez vagy. Használd ezt a bizonyítékot. Bízom benne, hogy tudni fogod, mit kell tenned.”

Don Ernesto hangtalanul sírt.

Másnap reggel felhívta Juliant, és megkapta a számlák hitelesített másolatait. Ezután beszélt a legkisebb fiával, Daniellel.

– Gyere el Monterreyből, de ne mondd el senkinek.

– Ma elutazom.

– Várj 3 napot. Még valamit hallani kell.

Az utolsó darab még aznap este megérkezett.

Don Ernesto résnyire nyitva hagyta Sebastián ajtaját. A szobájából hallotta, hogy Lorena, Mauricio és Beatriz beszélgetnek a nappaliban.

„A cég eladása jövő héten zárul le” – mondta Lorena. „Utána jogilag is cselekvőképtelenné nyilvánítják, és átruházhatjuk a házat.”

„És az öreg?” – kérdezte Mauricio.

–Vissza fog térni Pueblába. Csak azért hoztuk ide, mert ingyen gondoskodott Sebastiánról. Betöltötte a célját.

Beatriz felemelte a poharát.

– Ha ennek vége lesz, Polancóban vacsorázunk.

Don Ernesto a fiára nézett.

Sebastian csukva tartotta a szemét, de egy könnycsepp gördült a füléhez.

Másnap reggel 5:50-kor Daniel belépett az oldalsó ajtón. Megölelte az apját, majd megcsókolta a testvére homlokát.