Azon az estén új levél érkezett a Téli Palotából.

Octavio meggondolta magát. Többé egyik nővért sem volt hajlandó feleségül venni. Csak Isabel kezét kérte meg.

Nem állította, hogy szereti. Őszinteséget, anyagi függetlenséget ígért, szabadságot a munkájának folytatásához, és őszinte részvételt a döntésekben.

„Úgy beszéltél velem, mintha férfi lennék, mielőtt király lettem volna” – írta. „Rájöttem, hogy már nem kívánom, hogy kizárólag az utóbbiként bánjanak velem.”

– Megsértetted a vámpírkirályt, és a kedvence lettél – viccelődött Leonor.

Isabel három napig próbált választ írni. Végül elutasította az ajánlatot.

Octavio másnap reggel válaszolt.

„Elfogadom a döntését. Csak azért kérek beszélgetést, hogy elmagyarázzam, miért változtak meg az indokaim. Ha ezt is elutasítja, akkor nem fogom többé zavarni.”

Izabella beleegyezett, hogy fogadja.

A király egyedül tért vissza. Őrök és az udvar jelképei nélkül kevésbé félelmetesnek és emberibbnek tűnt.

„Elutasítottál” – mondta. „Nem vitatom el a jogodat ehhez.”

– Kitűnő. Felkészültem rá, hogy elmagyarázzam neki a „nem” szó jelentését.

Octavio arcán egy rövid mosoly jelent meg.

„Túléltem már hosszabb leckéket is. Csak azt szeretném tudni, hogy engem utasított-e vissza, miután megismerkedtem, vagy azt a férfit, aki belépett ebbe a szobába, miközben a házasságot üzletként kezelte.”

– Ez az ember meggyőző benyomást tett.

– Bolond volt.

Izabella pislogott.

– Bolondnak nevezi magát?

– Képes vagyok áttekinteni a bizonyítékokat.

Ezúttal elmosolyodott.

Octavio bevallotta, hogy utánajárt a Fény Házában végzett munkájának, a könyveknek, amiket olvasott, és az óráknak, amiket tartott.

Nyomozott engem?

„Nem kérném meg újra a kezét anélkül, hogy tudnám, ki ő. Azonban ezt a betolakodást nem fogom megismételni az engedélye nélkül.”

— Mit akarsz most?

–Idő. Beszélgetések. Lehetőség, hogy megismerjük egymást anélkül, hogy választ követelnénk. Ha később újra elutasít, elfogadom.

Izabella a családi adósságokra és a gazdagság és a szerelem összekeverésének veszélyeire gondolt.

– Akkor valahol kezdjük, ahol a koronádnak nincs jelentősége.

—A Fény Háza.

– Túl sokat nyomozott.

Másnap reggel Octavio strapabíró csizmában és egyszerű ruhában érkezett a menhelyre. Az igazgató gyanakodva fogadta, mígnem hasznos kérdéseket tett fel az élelem, a gyógyszer és a javítás költségeiről.

Egy kisgyerek lekváros ujjakkal ragadta meg a királyi ruhaujjat.

– Elvesztettem a lovamat.

Octavio letérdelt, megtalálta a játékot egy pad alatt, és visszatette. Aztán folytatta a mennyezet szivárgásának vizsgálatát, mintha semmi rendkívüli nem történt volna.

A betegszobában megállt egy beteg lány mellett.

Túléli-e?

– Reméljük – felelte Isabel.

Később, a kertben Octavio bevallotta neki, hogy édesanyja több gyermeket is elveszített a születése előtt.

„Én voltam az egyetlen, aki túlélte. Az emberek azt hiszik, hogy évszázadokon át élni annyit tesz, mint elkerülni a veszteséget. A valóságban ez csak több időt ad a fájdalomnak, hogy visszhangra találjon.”

– Miért mondod ezt nekem?

– Mert megkértem, hogy ismerjen meg. Nem rejthetem el mindazt, ami megmagyarázza, mivé váltam.

A következő hetekben visszatért a menhelyre. Segített az órákon, finanszírozta a javításokat anélkül, hogy a címerét kitűzte volna a falra, és megtanulta a gyerekek nevét.

Isabel és ő gyakran vitatkoztak. Néha a lány győzött, máskor a férfi. A lényeg az volt, hogy egyikük sem változtatta büntetéssé a nézeteltérést.

– Régen azt hittem, hogy a tisztelet elég egy házasság fenntartásához – mondta Octavio, miközben könyveket rendezgettek.

-És most?

– Most azt hiszem, ez valami többnek a kezdete lehet.

A kapcsolat a mindennapjaik részévé vált. Sétáltak a kikötőben, átnézték a beszámolókat és az oktatásról beszélgettek. Isabel felfedezte, hogy Octavio utálja a nagyszabású táncokat, minden ígéretére emlékszik, és hallgat, amikor attól fél, hogy rosszat mond.

Rájött, hogy a nő elfelejt enni, amikor elfoglalt, utálja a nyilvános dicséretet, és iróniát használ, amikor fél.

Egyik délután Isabel megkérdezte tőle, hogy szerinte jelentéktelennek tűnik-e a rövid emberi élet.

„Évekig tartottam a távolságot, mert azt hittem, hogy ez megakadályozza a fájdalmat” – válaszolta. „Az emberek meghalnak. A városok változnak. Még a vámpírok is eltűnnek, ha elég sokáig vársz. De a távolság nem akadályozza meg a veszteséget. Csak azt akadályozza meg, hogy valami értékes dologtól szabadulj meg.”

Octavianus elkezdte megváltoztatni udvarának néhány szokását. Újra megnyitotta az iskolákat, elbocsátott egy adminisztrátort, aki rosszul bánt a parasztokkal, és engedélyezte a bordélyházakból érkező nőknek, hogy részt vegyenek a pénzügyi gyűléseken.

Nem azért tette, mert Isabel megmentette. Azért tette, mert megtanult hallgatni rá.

Egyik este, miután egy súlyosan beteg gyermeket egy távoli kórházba szállítottak, Octavio leült mellé. Nem próbálta csillapítani a bánatát. Egyszerűen csak mellette maradt.

„Hibáztam valamiben” – mondta.

– Csak egy dologban?

– A szerénységgel kell kezdenünk. Azt mondtam, hogy nincs szükségem szeretetre a házasságban. Az igazság az, hogy féltem, hogy szükségem van rá.

Még mindig félsz?

– Igen. De már nem engedem, hogy a félelem hozza meg a döntéseimet.

Engedély nélkül nem fogta meg a kezét.

-Tud?

Izabella felajánlotta neki.

A boldogság addig tartott, amíg a társadalom suttogni nem kezdett. Egyesek azt állították, hogy Octavio soha nem állt szándékában feleségül venni. Mások szerint Isabel a jótékonyságot használta fel ürügyként, hogy elcsábítsa.

A helyzet rosszabbodott, amikor Mariana a kora reggeli órákban megérkezett az Alvarado házhoz.