Kimerültnek látszott az arca.
„Rodrigo indította el a pletykákat” – árulta el. „Isabel ellentmondott neki egy tánc közben, és ezt soha nem felejtette el. Be akarja bizonyítani, hogy minden nő, aki zavarba hozza, végül megbüntetésre kerül.”
Mariana bevallotta, hogy a férje irányította a pénzét, a látogatásait és a levelezését.
– Hagyd békén! – könyörgött Izabella.
– Milyen erőforrásokkal? Mindenkit meggyőzött arról, hogy labilis nő vagyok.
Octavio levelet küldött, amelyben azonnal felajánlotta, hogy feleségül veszi Isabelt, hogy véget vessen a botránynak, de hozzátette, hogy soha nem fogja pletykákkal kiváltani a félelemből fakadó elfogadottságot.
Ez a jó szándékú javaslat félelmet keltett Isabelben.
Ha elfogadta, Octaviót választotta, vagy a botrány elől menekült? Ha visszautasította, a szabadságát védte, vagy a szerelem elől menekült?
Hajnalban elindult Doña Remedios, a nevelőnő Córdoba külvárosában lévő kis házába.
Négy napig kerülte a beszédet. Végül mindent bevallott.
– Attól tartok, tévedek vele kapcsolatban – mondta. – Mariana azt hitte, Rodrigo megvédi majd. Miután összeházasodtak, a világa egyre kisebb és kisebb lett. Mi fog történni, ha Octavio kedvessége megváltozik, amikor már túl késő lesz?
Doña Remedios felhagyott a varrással.
– Megkért, hogy hagyd el a Fény Házát?
-Nem.
– Megpróbálta megtartani a pénzedet?
-Nem.
– Megbüntette, amikor elutasította?
– Elfogadta a válaszomat.
– Akkor talán az egyik embert egy másik bűneiért kényszeríti megfizetésre. Az óvatosság segít az embernek észrevenni a bizonyítékokat. A félelem falat épít, és nem hajlandó rájuk tekinteni.
Isabel megértette, hogy Octavio megosztotta vele a gyengeségeit anélkül, hogy kérte volna a gyógyításukat. Válaszul eltűnt.
Azon az estén írt neki.
Octavio másnap megérkezett. Kimerültnek tűnt, de nem követelőző válaszokkal érkezett.
„Napokig azon tűnődtem, mit csináltam rosszul” – vallotta be. „Aztán Leonor mesélt nekem Rodrigóról. Megértettem a félelmét, bár ettől még fájt.”
–Úgy bántam vele, mintha az őszintesége csak egy újabb csapda lenne. Választási lehetőségeket adtál nekem, én pedig úgy tettem, mintha nem lett volna.
– Bűntudatból akarod, hogy itt legyek?
„Nem. Azt akarom, hogy itt legyen, mert szeretem. Azt hiszem, régebb óta szeretem, mint amennyire hajlandó voltam bevallani. Elszöktem, mert szeretni őt azt jelentette, hogy valami fontosat elveszíthetek.”
Octavio szomorúan elmosolyodott.
– Nekem is ez volt az elméletem. Szörnyű elmélet volt.
— Egyetértünk.
–Én is szeretem őt. Akarom az érveit, a munkáját, a kínos őszinteségét és az életet, amit még nem építettünk fel.
Kinyújtotta neki a kezét, és várt.
Izabella elvette.
– Kérdezz újra.
– Isabel Alvarado, beleegyezel, hogy feleségül vegyél, mert engem választasz, nem pedig adósságok, pletykák, kötelesség vagy félelem miatt?
– Igen. Mert én ezt választottam.
Másnap reggel összeházasodtak egy kis templomban. Isabel a legszebb utazóruháját viselte. Doña Remedios tanú volt, és a pap az egész szertartás alatt igyekezett nem túlságosan a vámpírkirályra nézni, aki kíséret nélkül érkezett.
Octavio társaságot ígért engedelmesség helyett. Isabel őszinteséget ígért tökéletesség helyett.
Miután visszatért Veracruzba, Doña Mercedes sírt, leszidta a lányát, amiért figyelmeztetés nélkül férjhez ment, és újra sírt, amikor Octavio bejelentette, hogy kifizeti az adósságokat anélkül, hogy átvenné a családi házat.
– Legalább megtanulta, hogyan kérje meg feleségül az egyik nővérét – jegyezte meg Leonor.
Octavio méltósággal fogadta a gúnyt.
Később anélkül segített Marianának, hogy helyette döntött volna. Ügyvédei olyan leveleket találtak, amelyek Rodrigo irányítását, fenyegetéseit és manipulációját bizonyították. Mariana a különélést választotta, és egy olyan ügyvédet fogadott, aki csak neki tartozott felelősséggel.
Amikor aláírta a dokumentumokat, remegett a keze.
„Azt hittem, a szabadság csodálatosabb érzés lesz” – vallotta be. „Csak fáradt vagyok.”
Izabella összeszorította az ujjait.
– Először pihenés. A szabadság később jön.
Hónapokkal később Mariana a Fény Háza közelébe költözött, és elkezdte kezelni a számláit.
Isabel és Octavio házassága nem volt tökéletes. Még mindig hallgatásba vonult, amikor attól tartott, hogy csalódást okoz neki. Isabel felesleges vitákba kezdett, hogy megbizonyosodjon arról, nem hagyják el.
Megtanulták felismerni ezeket a védekező mechanizmusokat.
„Megoldunk egy problémát, vagy a saját elválásunkra készülünk?” – kérdezte az egyikük.
Néha azonnal tudtak válaszolni. Máskor aludniuk, reggelizniük kellett, majd újra beszélniük.
Nyolc évvel később a palota kertjei tele voltak gyerekekkel.
Emilia, a legidősebb lány, egy faágon olvasott. Testvérei, Gabriel és Tomás, egy újonnan kitalált játék szabályait vitatták meg.
Octavio leült Isabel mellé.
– Emlékeztem arra a napra, amikor találkoztunk.
–Azon a napon, amikor egy családdal próbált házasságot kötni ahelyett, hogy valakit választott volna.
– Reméltem, hogy az idő majd javítja ezt az emlékezetet.
– Az idő nem tesz csodákat.
Octavio egy folyó.
A távolban a gyerekek folytatták a vitát. Mariana felügyelte a Fény Háza könyvelését, Teresa vezette a művészeti órákat, Leonor pedig a tisztviselők réme lett, akik megtagadták az iskoláktól a forrásokat.
Az Éjszakai Udvar is megváltozott. A nők részt vettek a tanácsokban, a jótékonysági tevékenységek támogatást kaptak anélkül, hogy a korona tulajdonává váltak volna, és a király már nem tettetett úgy, mintha minden kérdésre tudná a választ.
Octavio megfogta Isabel kezét.
– Ha visszamehetnék abba a szobába, tudod, mit tennék?
– Figyelj, mielőtt házassági ajánlatot teszel?
–Mindegyikőtöknek jobban megismerném. Megpróbálnék nem úgy beszélni, mint aki hajót vásárol.
