A probléma akkor kezdődött, amikor Javier előkészített dokumentumokat hozott, és kérte, hogy Manuel és Carmen jelenléte nélkül hivatalossá tegyék azokat.

„Azt mondta, hogy az ember elfárad, elfelejt dolgokat, és egy hivatalos beszélgetés összezavarna” – magyarázta Arturo.

Manuel kinyitotta a szemét.

– Ez hazugság.

– Ezért utasítottam vissza.

Arturo kétszer is megpróbálta felhívni.

Javier mindkettőre válaszolt.

Egyszer azt állította, hogy az apja aludt. Egy másik alkalommal azt mondta, hogy Manuelnek kezdett gondjai a fontos beszélgetések felidézésével.

Elenát harag és szégyen keveréke kerítette hatalmába.

Most már sok mindent megértettem.

Javier fogadta a hívásaikat.

Ő irányította a számlákat.

Megőrizte a dokumentumokat.

Mindenkit meggyőzött arról, hogy a szüleinek állandó felügyeletre van szükségük.

Még a kiruccanásaikat is korlátozta azzal az ürüggyel, hogy esetleg elesnek.

Nem egy hirtelen manőver volt. Ez egy apránként felépített történet volt.

Arturo még valamit hozzátett.

– Azt is megkérdezte, mi történne, ha hatalmában állna eldönteni, hol lakj, ha a ház alkalmatlanná válna számodra.

Carmen elvesztette a színét.

Elenának azonnal eszébe jutott a kamra melletti kis hálószoba.

Miután elhagyták Arturo házát, elmentek meglátogatni Mercedest, Carmen régi barátját.

A nő megerősítette, hogy szinte soha nem látta a szomszédait.

–Korábban édesanyád minden szerdán átjött. Hirtelen abbahagyta. Javier azt mondta, jobb neki pihenni.

Mercedes néhány másodpercig habozott, mielőtt hozzátette:

– Egyik délután hallottam, hogy Szonja valami egészen kellemetlen dolgot mond.

-Hogy?

– „Amikor a miénk lesz ez a ház, akkor igazán rendbe tudjuk tenni.”

Manuel nem válaszolt.

A visszatérés csendes volt.

De ahogy belépett az oldalsó udvaron, Elena hangokat hallott apja régi irodájából.

Szonja beszélt.

– Amíg Elena itt van, óvatosnak kell lennünk.

Javier nyugodtan válaszolt:

–El fog menni. Mindig elmegy.

Elena a földhöz dördült.

Ez a mondat fájt neki, mert tartalmazott egy szemernyi igazságot.

Évekig azt hitte, hogy a kötelezettségeinek teljesítése pénzküldést jelent. Azt gondolta, hogy amíg ő fizeti a gyógyszereket, a számlákat és a legszükségesebb dolgokat, a szülei biztonságban lesznek.

Javier előnnyé alakította a távollétét.

Elena Álvaróra nézett.

-Menjünk.

Azonnal megértette.

Másnap reggel Elena reggeli közben bejelentette, hogy egy sürgős madridi probléma miatt kénytelenek voltak távozni.

Javier túl gyorsan emelte fel a fejét.

-Kár.

Elena még bocsánatot is kért.

– Talán túlreagáltam. Megdöbbentem, hogy anyu és apu ilyen fáradtak.

Javier ellazította a vállát.

–Megmondtam. Tudjuk, hogyan szervezzük meg magunkat itt.

Szonja elmosolyodott.

Egy órával később már arra kérte Carment, hogy tegyen be még egy adag ruhát.

Elena és Álvaro betették a bőröndöket a kocsiba.

Carmen megölelte.

A lánya odasúgta neki:

– Bízz bennem.

Csak 15 kilométert vezettek.

Egy kis panzióban foglaltak szobát.

Ott hevertek az ágyon bankszámlakivonatok, nyugták fényképei, lakhatási dokumentumok és Arturo jegyzetei.

Egy malagai ügyvéd, Nuria Campos videohíváson keresztül nézte át a másolatokat.

Első ajánlása egyértelmű volt: Manuelnek és Carmennek azonnal vissza kell szerezniük a közvetlen irányítást a dokumentumaik, számláik és döntéseik felett.

Miközben beszélgettek, Elena üzenetet kapott.

Lúcia volt az.

„Diego nélkül kell találkoznom veled.”

Egy gyógyszertár mellett találkoztak.

Lucía idegesen érkezett.

– Túl sokáig hallgattam.

Elővette a telefonját.

Több üzenetet is megtartottam Szonjától.

Egyikük azt mondta, hogy Carmen „túl sokat költött ételre ahhoz képest, hogy milyen keveset járult hozzá”.

Egy másik említette, hogy Manuel antik bútorait árulja.

De volt még valami.

Hónapokkal korábban Lucía elkísérte Soniát Málagába. Sonia azt mondta, hogy információkat keres egy nagynénjéről.

Belépett egy idősek otthonába.

Árakról, elérhetőségről és belépési feltételekről kérdezett.

– Aztán hallottam, hogy Javier megkérdezi, elfogadnak-e olyanokat is, akiknek nincs saját jövedelmük – magyarázta Lucía.

Elena görcsöt érzett a gyomrában.

– Említették a szüleimet?

– Nem előttem. De most már értem, miért kérdezték.

Ugyanazon a délutánon Elena felhívta Javiert.

– Mielőtt visszamegyek Madridba, szeretném, ha mindannyian együtt vacsoráznánk. Nem szeretem, hogy így elmentem.

A bátyja boldogan beleegyezett.

Azt hittem, nyertem.

Amikor Elena és Álvaro visszatértek, a jelenet szinte ugyanolyan volt, mint az első napon.

Javier az asztalfőn ült.

Sonia Diegóval beszélgetett.

Lúcia hallgatott.

Carmen bejött egy tálcával.

Manuel egy korsót cipelt.

– Anya, több vízre van szükségünk – mondta Javier.

Elena felkelt.

Elvette a tálcát az anyja kezéből.

Aztán elment két székért.

Minden fejtámlához egyet-egyet helyezett.

– Apa. Anya. Ülj le.

– Elena… – suttogta Carmen.

-Kérem.

Manuel a feleségére nézett.

Ezúttal ő fogta meg a kezét.

Leültek.

Javier idegesen felnevetett.

– Megint ugyanarról beszélsz?

Elena egy mappát hagyott az asztalon.

– Igen. Csak most ismerjük a számokat.

Elővette a bankszámlakivonatokat.

– 2400 euró havonta.

Javier arckifejezése azonnal megváltozott.

– Az a pénz erre a házra volt.

– Egy része a te cégednél kötött ki.

Csend.

Elena mozgásokat kezdett mutatni.

Kölcsöntörlesztések.

Járműrészletek.

Kereskedelmi tartozások.

Átszállás Diegóba.

Javier felemelte a hangját.

– Évek óta támogatom ezt a családot!

– Azzal a pénzzel, amit küldtem nekik.

– Madridban voltál! Én voltam az, aki itt szállt meg!

Ez Elenát ott érte, ahol a legjobban fájt.

Néhány másodpercig nem válaszolt.

Aztán Mánuel megszólalt.

– A húgod elutazott.

Javier ránézett, meggyőződve arról, hogy az apja meg fogja védeni.

Mánuel folytatta:

– De itt voltál. És pontosan ezért fáj még jobban, amit tettél.