Senki sem szólt semmit.

Javier széttárta a karjait.

– Apa, gondoskodtam rólad.

Manuel lassan megrázta a fejét.

– A gondoskodás nem arról szól, hogy eldöntsük, ki ehet, mennyi gyógyszert vehet, vagy mikor hagyhatja el otthonát.

Diego a kezébe temette az arcát.

– Én is hibás voltam.

Javier megfordult.

– Most úgy teszel, mintha semmit sem tudnál?

– Nem. Tudtam, hogy felhasználsz egy részét a pénznek. Nem kérdeztem túl sokat, mert így megfelelt nekem.

Lucia halkan sírni kezdett.

Diego a szüleire nézett.

– Amikor a műhelyem majdnem bezárt, Javier kölcsönadott nekem 8000 eurót. Sosem akartam tudni, honnan jött.

Elena ezután elővette a második mappát.

– Még beszélnünk kell a házról.

Szonja most először veszítette el teljesen az önuralmát.

– Mit akartok most? Kirúgni minket? Mi fogjuk ezt fenntartani.

Elena az anyjára nézett.

Carmen összekulcsolt kézzel ült az asztalon.

Úgy tűnt, mintha kisebbé akarná tenni magát.

– Ez a ház az övék – mondta Elena. – Nem a tied.

Javier azt állította, hogy a dokumentumok csak az eljárások megkönnyítését szolgálták.

Aztán Elena letette Arturo jegyzeteit az asztalra.

– Formalitás volt azt is közölni, hogy apának memóriaproblémái vannak?

Javier hallgatott.

– És kérdezd meg, hol lakhatnának, ha te irányítanád az ingatlant?

Szonja közbeszólt:

– Egyszer majd gondoskodásra lesz szükségük!

Carmen lassan felemelte a fejét.

– Tehát igaz volt.

Mindenki ránézett.

Manuel összevonta a szemöldökét.

-Milyen dolgot?

Carmennek néhány másodpercre volt szüksége.

– Hónapokkal ezelőtt kihallgattam Javier és Sonia beszélgetését a konyhában. Azt hitték, alszom.

Javier megmerevedett.

-Anya…

– Egy lakásról beszéltek.

Manuel látszólag nem értette.

– Kinek a lakhelye?

Carmen könnyes szemmel nézett rá.

– Számunkra.

A csend teljes volt.

– Azt mondták, hogy ha elintézik a ház papírjait, jobb lenne odaköltöztetni minket. Akkor a gyerekeknek saját szobáik lesznek, és felújíthatják a házat.

Manuel mozdulatlan maradt.

A reakciója nem volt dühös.

Ez még fájdalmasabb volt.

Egyszerűen csak csalódottnak tűnt.

– Miért nem mondtad el nekem soha?

Carmen megfogta a kezét.

– Mert azt hittem, lesújtana, ha tudnád.

Manuel lehajtotta a fejét.

Elena úgy érezte, azonnal mindent el kell döntenie: kirúgnia a testvéreit, lecserélnie a zárakat, elvinnie a szüleit Madridba.

De megállt.

Ez azt jelentette volna, hogy – bár más okokból – ugyanazt a hibát követi el, mint Javier.

Dönts helyettük.

Leült a szülei elé.

– Ezúttal nem fogok helyetted választani. Mondd el, mit akarsz csinálni.

Manuel mély lélegzetet vett.

Aztán körülnézett.

Majdnem negyven éven át építette azt a házat Carmennel. Minden ajtó, minden fal és az udvaron lévő minden fa az életének egy részét hordozta magában.

– A hálószobámat akarom.

Carmen megszorította a kezét.

-Én is.

– Ellenőrzni akarom a pénzemet. Szeretném a dokumentumaimat. Azt akarom, hogy ki tudjak menni anélkül, hogy bárkinek is el kellene magyaráznom, hová megyek. És azt akarom, hogy senki ne beszéljen többé a nevemben, amíg én magam tudok beszélni.

Javier megpróbálta félbeszakítani.

-Apu…

Manuel felemelte a kezét.

– Most rajtam a sor, hogy megszólaljak.

A változások másnap reggel kezdődtek.

Elena elkísérte a szüleit a bankba, de Carmen és Manuel szólalt meg.

Lemondták a meglévő engedélyeket, és nyitottak egy olyan számlát, amelyet csak ők tudtak kezelni.

Elena abbahagyta a pénzküldést Javiernek.

Innentől kezdve minden segítség közvetlenül a szüleihez ment.

Nuria áttekintette az ingatlannal kapcsolatos dokumentumokat is.

A tervezeteket elvetették, Arturo pedig írásban kijelentette, hogy soha nem tartotta helyénvalónak a tulajdonosokkal való személyes beszélgetés nélkül továbblépni.

Javier tiltakozott.

Azt állította, hogy a pénz egy részét általános kiadásokra fordította.

Manuel végighallgatta az összes magyarázatukat.

Aztán így válaszolt:

– Add vissza, amit tudsz. A bizalom már más kérdés.

Szonja abbahagyta az utasítások adását.

Két héttel később Javierrel kibéreltek egy házat néhány kilométerrel arrébb.

Nem volt szívélyes búcsú.

Azonnali megbékélés sem történt.

Diego volt az első, aki önként távozott.

Vett egy kis lakást a feleségének és a fiának, és elkezdett túlórázni a műhelyben.

Minden hónapban befizetett egy bizonyos összeget a szülei számlájára.

Egyik délután így szólt Manuelhez:

– Tudom, hogy a pénzvisszafizetés nem elég.

-Nem.

– De valahol el akarom kezdeni.

Mánuel bólintott.

Lucía bocsánatot kért Carmentől, amiért sok mindent látott, és mégis hallgatott.

Carmen nem válaszolt azonnali öleléssel.

Csak annyit mondott:

– Az lesz a fontos, hogy mit csinálunk mostantól.

Elenának is el kellett fogadnia a részét.

Egyik délután a szüleivel ült a veranda alatt.

– Azt hittem, a pénzküldés a jelenlét egyik módja.

Manuel szomorúan elmosolyodott.

– Dolgoztál, lányom.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem hívhatlak újra. Kérdezd meg. Gyere át.

Carmen megsimogatta a kezét.

Elena ismét felajánlotta nekik a Madrid melletti lakást.

Ezúttal nem erősködött.

– Bármikor lakhatsz ott, amikor csak akarsz.

Manuel az udvaron álló diófára nézett.

– Itt szeretnénk maradni.

– Akkor maradsz.

Hónapokkal később Elena és Álvaro visszatértek.

Már a bejáratnál látszott a különbség.

Manuel visszaszerezte a hálószobáját.

A szerszámai visszakerültek a kis műhelybe.

Élvezetből dolgozott fával, padokat és kis asztalokat készített, amiket a szomszédoknak ajándékozott.

Carmen minden szerdán újra elment szórakozni Mercedesszel.

A gyógyszerek teljesek voltak.