„Még mindig ott van a pénz?” – kérdezte tőlem napokkal később.

– Teljesen biztonságos.

Elégedetten mosolygott.

Nem hazudott.

Aztán Alma felrobbant.

Újra kirúgták. Ezúttal véletlenül bezárta a vezérigazgatót a cég mosdójába, mert azt hitte, hogy egy kézbesítő, aki „zaklatja”. Mire visszaért az ebédről, a férfi már majdnem egy órája segítséget kért.

Azon az estén sírva hívta fel Estebant.

– Nincs hol laknom. A főbérlőm már kilakoltatott.

– Gyere velünk néhány napra – felelte anélkül, hogy megkérdezte volna.

Másnap reggel Alma megjelent a barátjával, két bőrönddel, egy szőnyeggel, dobozokkal és egy akváriummal.

– A bátyám már igent mondott. Itt fogunk letelepedni. Éva egy ideig alhat anyukádnál.

Néhány másodpercig néztem rá.

Vitázhatnék. Kiabálhatnék. Kirúghatnám őket.

Aztán eszembe jutott Diana lakásának kulcsmásolata, amit akkor csináltattam, miután megtaláltam Esteban játékát a teherautójában.

Mosolyogtam.

„Miért préselődnének be ide? Esteban vett egy gyönyörű lakást a belvárosban. Már be van bútorozva. Két hálószoba. Lift. Biztonsági szolgálat.”

Alma kinyitotta a száját.

– Van a bátyámnak másik lakása?

Elővettem a kulcsot, és felírtam a címet egy papírra.

– Természetesen. Ha családtagjai, akkor ki kellene használniuk.

Úgy kapta ki a kezemből, mintha megnyerte volna a lottót.

Amit Alma nem tudott, az az volt, hogy ki lakik az ajtó mögött.

És amit Doña Claudia szintén nem tudott, az az volt, hogy tíz perccel később pontosan ugyanazt a címet fogom neki küldeni.

3. RÉSZ

Alma reggel kilenc óra előtt érkezett az épülethez, meggyőződéssel, hogy új életet kezd.

Hozta a dobozait, több táskát, egy szőnyeget, Oscar pedig már cipelte az akváriumot, mintha tényleg örökre letelepednének.

Míg a teherhordók azon vitatkoztak, hová tegyék a holmijukat, Doña Claudia busszal megérkezett Hidalgóból két hatalmas táskával és még nagyobb felháborodással. Telefonon ezt mondtam neki:

– Nagyszerű, hogy Esteban végre a családra gondolt. Alma holnap beköltözik az új lakásba.

– Milyen új lakás?

– Ó… nem megmondtam? Azt hittem, tudod.

Aztán elküldtem neki a címet.

Nem kellett semmit hozzáfűznöm.

Kilenc húszkor Alma a másolatommal nyitotta meg a könyvet.

– Oscar, először tedd a dobozokat a hálószobába.

Parancsokat osztogatott, majd megdermedt.

Diana egy bő szabású ruhában bukkant elő a folyosóról. Terhességét most már lehetetlen volt elrejteni. Mögötte egy még össze nem szerelt kiságy darabjai hevertek.

„Ki maga?” – kérdezte.

Alma felemelte az állát.

– A tulajdonos húga. Itt fogunk lakni.

Diana szárazon felnevetett.

– A tulajdonos a párom, és ez a lakás a fiunké.

– A partnered? A bátyám nős.

A csend alig egy másodpercig tartott.

Aztán kitört a tűz.

Diana követelte, hogy távozzanak. Alma azt válaszolta, hogy senki sem fogja kirúgni „a tulajdonos vérét”.

– Tűnj el innen, mielőtt hívom a biztonságiakat! – kiáltotta Diana.

– Hívd fel őket. És ha már ott vagy, magyarázd el, miért élsz egy nős férfival.

Amikor Doña Claudia megérkezett, a lányát hangosan vitatkozni látta egy terhes nővel, aki félúton volt felfelé a lépcsőn, és a folyosóról nézett ki.

– Alma! Mi történik?

– Ez a nő azt mondja, hogy gyermeket vár Estebantól, és hogy a lakás az övé.

Anyósom Dianához fordult.

„Nézze, kisasszony, nem tudom, milyen történetet mesélt önnek a fiam, de 1,2 millió pesót tettem oda, hogy segítsek neki bővíteni az üzletét. Ha megvette ezt, akkor az én pénzemből is van itt egy része.”

Dianának elszállt a színe.

– A pénzed?

– Eladtam a szüleim házát és egy darab földet. Mindent rájuk hagytam.

Diana úgy nézett körül, mintha a falak hirtelen nem tartoznának többé az övéi.

– Esteban azt mondta nekem, hogy a kifizetés a cég nyereségéből származott.

Ekkor hívták Estebant.

Húsz perccel később érkezett meg, nyakkendő nélkül, izzadva, és olyan arckifejezéssel, amilyet még soha nem láttam rajta. Bejött, látta az anyját, a húgát, a dobozokat, a szomszédokat, és végül Dianát.

Odafutott felé.

–Drágám, jól vagy? Történt veled valami?

Doña Claudia mozdulatlan maradt.

Néha egyetlen szó is lerombolja azt, amit még mindig próbálunk tagadni.

Szeretet.

Nem titkárnő. Nem alkalmazott. Nem barát.

Szeretet.

– Esteban – mondta az anyja halkan –, most azonnal el fogod magyarázni nekem, mit csináltál a pénzemmel.

– Anya, ne itt.

– Itt, igen.

Aztán megjelentem.

Fent voltam, eleget hallgatóztam. Egy mappával a kezemben jöttem le, Éva rajza pedig a táskámban volt elrejtve.

Esteban meglátott engem, és mindent megértett.

– Ezt te csináltad.

– Nem. Csak egy címet osztottam meg. A többit te intézted.

– Szégyenletes vagy.

– Érdekes. Kilenc évvel ezelőtt ő volt „az a nő, aki megmentette az életedet”.

Kinyitottam a mappát.

– Hogy később senki ne találjon ki verziókat: a Doña Claudiától kapott 1,2 millió peso a cég számlájára került. Tizenegy nappal később a lakás előlegének részeként elküldték a fejlesztőnek.

Az anyósom a mellkasára tette a kezét.

– A házam eladásából vettél egy lakást a szeretődnek?

– Nem így volt.

– Szóval, hogy is ment?

Kivettem még több lepedőt.

– Több mint kétmillió dollárt találtunk, amelyeket nem létező projektekhez használtak fel catering szolgáltatásokon keresztül, felfújt számlákat és módosított dátumú jegyzőkönyveket. Esteban partnerének már vannak másolatai. Ezért fagyasztotta be a tranzakciókat, és ezért állította le a fő ügyfél a megújítást.