–Akkor tetszett, hogy nem tudtad, ki vagyok. Veled csak Alejandro lehettem volna.

Renata érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

–Sosem akadályoztalak meg abban, hogy önmagad légy. Te magad választottad, hogy egy hiányos önmagad mutasd meg nekem.

– Attól féltem, hogy a pénzem megváltoztatja majd azt, ahogyan engem láttál.

–Megmondtam, hogy kudarcot vallottam zenéből. Megmutattam neked a dalaimat. Beengedtelek a házamba. Miközben elmondtam neked az igazságot, te eldöntötted, melyik részem érdemli meg, hogy ismert legyen.

– Minden, amit éreztem, valóságos volt.

– Hogy megőrizz valami igazat, hazugságra építetted.

Alejandro képtelen volt megvédeni magát.

-Szeretlek.

Renata mozdulatlan maradt.

– Én is szeretlek – vallotta be. – Mégsem maradhatok. A szerelem nem teszi feleslegessé a bizalmat.

Kiment az irodából, és a La Gaviotában addig sírt, amíg a mellkasa meg nem fájt.

Két hétig nem szállított ételt arra az építkezésre. Reggel fél hattól főzött, mosolygott a vásárlóira, és úgy tett, mintha minden rendben lenne.

Éjszaka példátlan intenzitással kezdett írni. Az egyik dal így szólt:

„Adtál nekem egy nevet vezetéknév nélkül, egy történetet befejezés nélkül. Magabiztosan kitöltöttem mindent, amit elhallgatni akartál.”

Eközben Alexander felfedezte, hogy egy 300 éves épületet könnyebb megjavítani, mint egy megromlott vagyonkezelést.

Egyik este Iván, az asszisztense, egyedül találta az irodában.

– A napi 20 óra munka nem hozza vissza.

-Tudom.

– Hazudott neked?

-Igen.

– Meg tudod védeni, amit tettél?

– Nem akarom őt megvédeni.

Alejandro fontolgatta, hogy azt mondja, soha nem használt álnevet, vagy hogy Renata soha nem kérdezte meg tőle, mennyi pénze van, de minden érv szertefoszlott, amikor eszébe jutott egyetlen mondat: „Elvetted tőlem a választást.”

Egyik délután egy szalvétát talált a teherautójában, amelyre Renata írta:

„Amikor a csend túl nehézzé válik, egy dallam visszaadja a lélegzetemet.”

Megértette, hogy a visszahódítása nem a tökéletes szavak kimondásáról szól. Tennie kell valamit érte anélkül, hogy cserébe bármit is követelne.

Felhívta Rebeca Montest, egy kulturális menedzsert, aki hallotta Renatát zenéről beszélni. Ezután lefoglalt egy kis szobát a Teatro Juárezben, egy technikust és egy szabad időpontot.

Nem kért újságírókat vagy gálát.

Renata lakására ment.

– Nem azért jöttem, hogy megbocsátást kérjek tőled.

– Szóval, minek jöttél ide?

– Szereztem neked egy szobát, ahol szombaton énekelhetsz.

– Nem kell nekem színházat venned ahhoz, hogy helyrehozd, amit tettél.

„Nem próbálom megjavítani. Hiszek a zenédben. Ez igaz volt, mielőtt tudtad a vezetéknevem, és most is igaz. Ha nem akarsz többé látni a koncert után, elfogadom.”

Renata manipulációra utaló jeleket keresett.

– Mit kérsz cserébe?

-Semmi.

– Mindig van valami.

– Akkor te szabod meg a feltételeket.

Renáta hallgatott.

– Nem lesz sajtó. Nem fogsz színpadra lépni. Nem fogsz bemutatni a híres építész feleségeként, és nem fogsz befektetőket hívni, hogy lenyűgözzenek.

-RENDBEN.

— Mikor van az?

— 3 nap múlva.

-Megőrült vagy.

-Lehetséges.

Renata beleegyezett. Amikor Alejandro elment, a hátát az ajtónak támasztotta.

Évekig rejtegette a dalait.

Most 3 napja volt eldönteni, hogy meg meri-e mutatni a világnak, hogy ki is ő valójában.

3. RÉSZ

A koncert előtti este Renata majdnem lemondta.

Felhívta Emilianót, egy régi zenei partnerét.

– Azt kell mondanod, hogy meg tudom csinálni.

– Meg tudod csinálni.

– Nem hallottad az új dalokat.

– Hallottam már a hangodat, amikor féltél. Az első sor után mindig jobban énekelsz.

Szombaton Renata a Juárez Színház mögött parkolta le a La Gaviotát. Egy kopott gitárral, egy zacskó kábellel és egy üveg vízzel szállt be.

A technikus átvette.

– Santillán úr azt mondta, hogy ön fog mindent eldönteni. A világításról, a hangosításról és a székek elrendezéséről.

– Azt is mondta, hogy sötétben tud énekelni?

-Igen.

Renáta elmosolyodott.

– Nem. Meg kell néznem az embereket.

Kicsit több mint 40 ember töltötte meg a termet. Megérkezett Beto és néhány építőmunkás. Emiliano a színpad közelében ült. Rebeca a folyosó mellett foglalt helyet.

Alejandro egyedül érkezett.

Nem hozott magával asszisztenst vagy fotóst. Leült az első sorban, kikapcsolta a telefonját, és várt.

Amikor Renata megjelent, remegtek a lábai.

„Évek óta nem énekeltem közönség előtt” – vallotta be. „Ha elfelejtek egy dalszöveget, mindannyian úgy teszünk, mintha csak egy művészi kihagyás lett volna.”

A meleg nevetés megnyugtatta.

Az első dal egy nőről szólt, aki egy új városba érkezik, és abban a hitben él, hogy maga mögött hagyhatja bizonytalanságait. A második macskaköves utcákról, türelmetlen vásárlókról és egy kisteherautóról szólt, amely látszólag az emberiség ellen tiltakozott.

Aztán jött a dal, amit Alejandrónak írtam.

„Ez balesetként kezdődött” – magyarázta. „Egy ideig azt hittem, hogy ugyanúgy fog végződni. De vannak dolgok, amelyek nem tűnnek el csak azért, mert rosszul sülnek el. Néha csak alakot változtatnak.”

Mielőtt lejátszotta volna az első akkordot, megnézte.

A dalszövegek nem hőst vagy gazembert csináltak belőle. Két ember történetét mesélték el, akik edények és fűszerek között találkoztak; egy nőét, aki bizalmat szavazott neki, és egy férfiét, aki túl sokáig hallgatott.

„Ha újra találkozunk, ne kínálj tökéletességet. Mondd meg a teljes neved. A többit majd én eldöntöm.”

Amikor vége lett, senki sem tapsolt azonnal.

Alejandro szeme könnyes lett.