Aztán Beto felállt. A többiek követték a példáját, mígnem az egész termet taps töltötte be.

Renata rájött, hogy túlélte azt a félelmet, amit évekig került: megmutatni magát anélkül, hogy képes lenne kontrollálni, hogy mások mit gondolnak.

Még három dalt énekelt. Amikor lejött a színpadról, Rebeca felajánlotta, hogy meghallgatja a demóit. Emiliano megölelte. Az építőmunkások egy róluk szóló dalt követeltek.

– De izzadt zokni nélkül – figyelmeztetett Beto.

– Nem ígérek semmit.

Alejandro a folyosón várta. Nem lépett közelebb, amíg Renata meg nem tette az első lépést.

– Mit gondoltál?

– Büszkének éreztem magam rád, és ugyanakkor szégyelltem is magam.

– Nem azért írtam, hogy megbüntesselek.

-Tudom.

– Még csak nem is azért, hogy mindenki előtt megbocsássak.

– Én is tudom.

Renata figyelte. Most először nem próbálta meggyőzni.

–Amikor azt mondtad, hogy velem csak Alejandro lehetnél, megértettem. De sosem ismertem csak Alejandrot. Egy lecsupaszított változatodat.

– Nem fog még egyszer előfordulni.

– Könnyű ezt ma este megígérni.

– Akkor ne higgy nekem szavamnak. Hadd bizonyítsam be idővel. Ha valami megijeszt, elmondom, hogy félek. Ha nem tudom, hogyan magyarázzam el valamit, bevallom, hogy nem tudom.

– És mi van, ha újra elköveted ugyanazt a hibát?

– Fogok hibákat elkövetni. De soha többé nem fogom helyetted eldönteni, hogy melyik igazságot vagy képes elviselni.

Renata érezte, hogy a harag még mindig benne van, de már nem az töltötte be az egész teret.

– Még mindig dühös vagyok.

-Értem.

– És én még mindig szeretlek.

Alejandro kinyitotta a száját.

– Ne tarts beszédet! – vágott közbe a lány.

Becsukta a száját.

Renata halkan felnevetett. Aztán Alejandro felé nyújtott kezére nézett anélkül, hogy megpróbálta volna megérinteni.

Végül a sajátját rátette.

–Meg akarom próbálni. Lassan és az elejétől fogva.

Alejandro elengedte a kezét, hátrált egy lépést, és újra bemutatkozott.

– Üdvözlöm. Alejandro Santillán vagyok. 42 éves, építész vagyok, és egy nagyon időigényes céget vezetek. Van egy nevetségesen nagy házam, elég sok pénzem, és egy szörnyű szokásom, hogy azt hiszem, mindent irányíthatok.

Renáta elmosolyodott.

—Folytassa.

–Jobban táncolok, mint bevallom. Nem vagyok kőműves, bár Beto szerint úgy rakom a téglákat, mint egy úriember. És szerelmes vagyok egy nőbe, aki Guanajuato legrosszabb teherautóját vezeti.

– Vigyázat. A Gaviota egy történelmi jármű.

Renáta kinyújtotta a kezét.

– Renata Cárdenas vagyok. 35 éves vagyok, Méridában születtem, és Guanajuatóba jöttem énekesnőnek. Amikor megbuktam, úgy tettem, mintha az élelmiszeripari vállalkozásom lenne az oka annak, hogy nem próbálkozom újra. Kiválóan tudok énekelni, borzalmasan énekelek vezetés közben, és véletlenül építészeket rabolok el.

– Ezt kellett volna előbb mondanod.

–Én is szerelmes vagyok egy bonyolult férfiba, akinek keményen kell dolgoznia, hogy visszanyerje a bizalmamat.

-Tudom.

Csak a teherautóig csókolóztak. Az a csók nem törölte el a hazugságot, és nem változtatta a fájdalmat romantikussá. Csak a kezdetet jelentette.

Egy hónappal később Renata még mindig ételt szállított. Rebeca megkapta a két fellépését, Emiliano pedig összehozta egy független producerrel.

Nem volt azonnali hírnév vagy varázslatos szerződések.

Renata délutánonként próbált, délelőttönként pedig főzött. Amikor Alejandro felajánlotta neki, hogy fizet egy felvételért, a lány úgy nézett rá, hogy a férfi visszavonta az ajánlatot, mielőtt befejezte volna.

Később más módot talált a segítségnyújtásra. Havi egy pesóért bérelt neki egy üres helyiséget a stúdiójában, hogy munkaidőn kívül próbálhasson. Renata szerződést követelt, és aláírta.

– Így nem adsz nekem semmit.

– Borzasztóan ügyes vagy az alkudozásban.

– Egy milliomos építésztől tanultam.

A bizalom apró részletekben tért vissza. Alejandro tudatta vele, ha nem tudott válaszolni. Renata kérdezősködött ahelyett, hogy elképzelte volna a dolgokat. Elvitte a házába, és megmutatta neki az életét, amit addig titokban tartott: a díjakat, a csendes szobákat és a félelmet, amit egykori menyasszonya hagyott maga után, aki érdeklődött a kapcsolatai iránt.

Egy évvel később Renata önállóan felvette első albumát. A felét a megtakarításaiból fizette, a többit pedig saját érdemeiből szerzett kulturális támogatásból szerezte.

A leghallgatottabb dal a „The Full Name” címet viselte.

Amikor befejeződött a városi palota restaurálása, Alejandro meghívta, hogy énekeljen az avatáson. Ezúttal semmit sem titkolt.

– Renata Cárdenas vagyok – mondta a közönségnek –, zeneszerző, üzletasszony, aki megtanította nekem, hogy a hiányos igazság is lehet hazugság.

Renata átvette a mikrofont.

– És ő Alejandro Santillán, építész, szörnyű utas és a nagy marihuánás emberrablás túlélője.

Nevetés töltötte be az udvart.

Az esemény után két láda rizzsel és csirkével a kezükben ültek a La Gaviotában. Jacaranda virágok hullottak a szélvédőre.

„Amikor először jöttem fel ide, azt hittem, az év legrosszabb napját élem át” – emlékezett vissza Alejandro.

– És most önként ülsz az anyósülésen.

Ránézett a táblán lévő szalvétákra. Már nem rejtett verseket tartalmaztak, hanem próbák és előadások dátumait.

– Most már hiszem, hogy aznap kezdődött igazán az életem.

Renata a vállára hajtotta a fejét.

A teherautó még mindig öreg volt. A jövő nem volt tökéletes. Még mindig félelmet érzett az éneklés előtt, és Alejandro még mindig küzdött a késztetéssel, hogy mindent irányítson.

De már nem üres helyekre építették a szerelmüket.