A változtatások olyan apró részletekkel kezdődtek, hogy eleinte senki sem merte megemlíteni őket. Álvaro résnyire nyitva hagyta az irodája ajtaját. Aztán kérte, hogy napközben ne eresszék le az étkező redőnyeit. Egy héttel később megengedte Mercedesnek, hogy zenét játsszon a konyhában.

Mateo hetente két délutánonként elkezdett járni a faházba. Inés előkészített neki egy sarkot a mosókonyhában, de a fiúnak más tervei voltak.

Egyik délután megszökött egy fadarabbal, és Álvaro tolószéke előtt ült, finoman kopogtatva a kereket, mintha dob lenne.

Amikor Inés megtalálta, majdnem elejtette a vödröt.

– Máté, gyere ide!

– Hagyd már! – mondta Álvaro.

— Idegesítő.

– Már 5 perc telt el. Ha zavart volna, már rég tudnád.

Mateo felemelte a tömböt és elmosolyodott. Álvaro furcsa kíváncsisággal figyelte, mintha a fiú egy elfeledett nyelven beszélne.

Attól kezdve Mateo néha délutánonként az irodai szőnyegen játszott, miközben Álvaro átnézte a szerződéseket. A csend megmaradt, de már nem volt ellenséges csend. Voltak játékautók, halk lélegzetvétel, ceruzagurítás, és időnként egy-egy elfojthatatlan nevetés.

Mercedes mondta ki először.

– Ez a ház egészen másnak tűnik.

Inés megrázta a fejét.

– A ház ugyanolyan.

– Pontosan ezért.

Egy júniusi csütörtökön Valencia viharba ébredt. Az eső csapkodott az ablakoknak, és a kertet csillogó szürkeség borította be. Inés bement a könyvtárba, hogy leporolja a port, és az ablaknál találta Álvarót, ölében egy csukott könyvvel.

– Később visszajöhetek.

-Marad.

A szó meglepte.

Percekig nem szóltak semmit. Inés a polcok között toporgott, míg Álvaro meg nem szólalt:

– Apám szerette az esőt.

Letette a kendőt az asztalra.

Álvaro soha nem beszélt az apjáról.

– Azt mondta, hogy vihar után a városok olyanok, mint újkorukban.

Inés leült egy kicsit távolabb.

Álvaro ezután elmesélte neki azt, amit húsz éve ismételgetett. Az utat, a nedves utat, a zenét, azt a pillanatot, amikor apja elnézett. Nem írta le a balesetet. Nem is volt rá szükség. Elég volt látni, ahogy az ujjaival megszorítja a könyvet.

– Ha nem ragaszkodtam volna a rádióhoz, még mindig itt lenne.

– Azt ő nem tudja.

-Tudom.

– Nem. Annyiszor ismételte már, hogy most már igaznak tűnik számára.

Álvaro szigorúan nézett rá.

– 18 éves voltam.

–Pontosan. 18 éves volt. Egy fiú, aki az apjával beszélgetett egy utazás során. Nem döntötte el, hogy bármi is történni fog.

– Kívülről könnyű ezt mondani.

–És szörnyű lehet húsz évig úgy élni, hogy belülről bünteted magad.

Elfordította a tekintetét.

Inés maradhatott volna csendben, de sosem volt jó benne.

– Gondolod, hogy apád így szeretné látni őt?

– Nem ismerted őt.

– Nem. De anya vagyok. És egy dolgot tudok: egyetlen szülő sem, aki szereti a gyermekét, akarná, hogy az egész életét átokká tegye.

Álvaro lehunyta a szemét.

Az eső tovább esett.

– Még soha senki nem beszélt így velem.

– Akkor túl sokáig hallgattak.

Inés felkapta a ruhát, és folytatta a polcok pakolását. Nem volt ölelés, nem volt beszéd, nem történt csoda. Csak egy kínos beszélgetés egy esős délutánon.

De valami megváltozott.

A következő hetekben Álvaro elkezdett Pilar felől érdeklődni. Megkérdezte, hogy Mateo még mindig a teherautók megszállottja-e. Megengedte a kertésznek, hogy egy kis területet nyíratlanul hagyjon, hogy a fiú a levelekkel játszhasson. Alkalmanként elkezdett az ebédlőben enni, ahelyett, hogy mindig a számítógép előtt ült volna.

És elmosolyodott.

Nem gyakran. Nem drámaian. Néha csak egy múló gesztus volt, ami gyorsan eltűnt. De Mercedes látta ezt egy reggel, amikor Mateo megpróbálta „Ferrari”-nak nevezni a kerekesszéket.

A nő bement a kamrába és két percig sírt.

Amikor Inés megtalálta, Mercedes egy hagymát hibáztatott.

– Nincsenek itt hagymafélék.

– Nos, akkor biztosan valami másra allergiás.

Inés is változott, és ez aggasztotta.

Egyik este, miközben a ruháit hajtogatta a lakásában, Pilar némán figyelte őt.

– Beleszerettél.

Inés otthagyott egy pólót az asztalon.

– Ne beszélj hülyeségeket.

– Már 10 perce ugyanazt a pólót hajtogatod.

Inés leült.

– Semmi sem történhet.

– Ez nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy semmit sem érzel.

– Egy olyan világban él, aminek semmi köze az enyémhez.

Pilar levette a szemüvegét.

– A pénz sok mindent bonyolíthat. De nem határozza meg, hogy mit érez az ember.

–Az emberek azt mondanák, hogy a pénzéért vagyok vele.

– Az emberek akkor is beszélnek, ha te nem teszel semmit.

Inés Mateo szobájára nézett.

Ami igazán megrémítette, az nem az emberek voltak. Hanem az, hogy rájött: ez a ház, ez a gyerek, aki az irodában játszik, és ez a férfi, aki lassan tanulja az életet, túl fontossá vált számára.

Ezzel egy időben Álvaro beszélt Sergio Beltránnal, az ügyvédjével és egyetemi barátjával.

– Azt hiszem, szerelmes vagyok Inésbe.

Sergio mozdulatlan maradt.

– Inestől?

– Ne vágj ilyen arcot!

– Feldolgozom.

—Nos, gyorsabban feldolgozza.

Sergio becsukta a kezében lévő mappát.

– Tudod, mit fognak mondani egyes partnerek. A pénzügyi sajtó pedig élvezi, hogy bármiből látványosságot csinál.

-Tudom.

– Azt is tudod, hogy kiszolgáltatottnak érezheti magát.

Álvaro lehalkította a hangját.

– Ez aggaszt a legjobban.

Sergio néhány másodpercig nézett rá, majd elmosolyodott.