Bementem kitakarítani a hálószobáját, és ott találtam a kerekesszékes milliomos főnökömet, lázasan, teljesen egyedül. Napokkal korábban még azt vágta a fejemhez: „Alkalmazottra van szükségem, nem bájcsevejre.” Nem vitatkoztam: orvost hívtam, és egész éjjel mellette maradtam, hogy ápoljam. Hajnalban meglátta a mellkasomon alvó fiamat… és ekkor olyasmit tett, amit húsz éve senki sem látott tőle.

– Gyakoroltam.

– Látszik.

– Inés Romero, hozzám jössz feleségül?

Mosolygott.

-Igen.

Mateo, akinek aludnia kellett volna, megjelent az ajtóban, maga után vonszolva a takaróját.

– Van sütemény?

Inés nevetni kezdett. Álvaro is ezt tette.

Mercedes, aki a folyosóról hallgatózott, a mellkasára tette a kezét.

Évekig úgy tervezték azt a házat, hogy teljesen csendes legyen. Most egy nő nevetett a könyvtárban, egy gyerek süteményt követelt, és egy férfi, aki 20 éven át győzködte magát arról, hogy a boldogság elvesztéséért meg kell fizetnie.

Azon az éjszakán végre megértette, hogy az apjára való emlékezés nem jelenti azt, hogy megbünteti magát.

Ez azt jelentette, hogy úgy élt, ahogyan ő szeretett volna látni.

És a baleset óta először, amikor az eső csapkodni kezdte Valencia ablakait, Álvaro nem gondolt arra a napra, amikor az élete darabokra hullott.

Mindenre gondolt, amit még elkezdhetne.