Azon az éjszakán üvöltött.

Esteban megállította a lovat a parton. A sötét víz visszatükrözte a folyót, a sziklákat, Julian eltűnő kezét.

Néhány másodpercig mozdulni sem tudott.

Aztán megfordította a lovat.

A hosszabb utat választotta a kőhídhoz.

Hajnalhasadáskor Doña Inéssel tért vissza kis kocsiján. Átázott és kimerült volt, de a bábaasszonynak sikerült időben beérnie.

A következő néhány órát vízmelegítéssel és a folyosón sétálgatással töltötte.

Amikor végre meghallotta a sírást, leült a lépcsőre és sírva fakadt.

Nem tudtam visszahozni Juliant.

Legalábbis aznap este időben megérkezett.

Rosalía Mateónak hívta a fiút.

Délben megkérte Estebant, hogy jöjjön be.

Frissen mosott kézzel állt az ajtóban, és fogalma sem volt, hová nézzen.

– Gyere közelebb – mondta.

Megmutatta neki az újszülött ráncos arcát.

– Apádnak igaza volt.

Esteban könnyek között mosolygott.

– Nem úgy beszélt, mint aki elismerne egy másik lehetőséget is.

Rosalía a karjába vette a gyermeket.

Olyan óvatosan és ügyetlenül tartotta, hogy a lány hetek óta először valami békéhez hasonlót érzett.

Az első tél nehéz volt.

Voltak éjszakák, amikor Rosalía arra ébredt, hogy Julián lépteit hallja. Máskor dühöngött, amikor megtalálta a csizmáját az ágy alatt, érintetlenül, várva a soha vissza nem térő lábakat.

Esteban megtanulta, hogy ne töltse ki ezeket a csendeket.

A bölcsőt Julián fán hagyott nyomait követve fejezte be. Mielőtt megtette volna, elvitte a darabokat Rosalíának.

– Vehetek egy másikat – ajánlotta fel.

Megsimogatta a deszkát.

– Nem. Én ezt akarom.

Majdnem teljesen késznek találták. Csak egy keresztléc és a kis dísz hiányzott belőle, amit Julián magával vitt az útra.

Esteban egy egyszerű csillagot faragott arra a helyre.

Alulra diszkréten két kezdőbetűt írt: JC

Rosalía akkor fedezte fel őket, amikor arrébb tette a kiságyat.

Azon az éjszakán újra sírt, de a sírásában már nem volt ugyanaz a magány.

Amikor Mateo három hónapos lett, a láz legyengítette, és nem volt ereje magát megenni.

Esteban kiment orvoshoz egy hóvihar kellős közepén.

Hajnal előtt tért vissza, az orvos egy kölcsönkért szánkón ült. Az ujjai elzsibbadtak, az egyik arcát pedig felhorzsolta a jég.

A folyosó padlóján ülve várt.

A nap végén az orvos azt mondta, hogy a kisfiú állapota javulni kezd.

Rosalía Estebant térdre görnyedve találta.

– Alszik.

Bólintott anélkül, hogy felemelte volna a fejét.

Leült mellé.

– Azt hittem, én is elveszítem.

-Én is.

Ez volt az első alkalom, hogy hangosan bevallotta, mennyire szereti a gyereket.

Rosalía a falnak támasztotta a fejét. Esteban mellette maradt, amíg újra meg nem hallották a sírását.

Gyönyörűnek találták ezt a sírást.

A hónapok évekké váltak.

Esteban egy kis szobában kezdett aludni, amit a pajta mellé építettek. Továbbra is utazgatott munkaügyben, de az útjai mindig a tanyán kötöttek ki.

Mateo megtanulta, hogy Esteban bácsinak szólítsa.

Még mindig egy túl nagy vödröt cipelt, és utánozta, ahogy a kalapját igazgatta.

–Anya azt mondja, ezt akkor csinálod, amikor nem tudod, mit válaszolj.

– Túlságosan is figyelmes az anyukád.

– Azt is mondja, hogy szereted a kenyerét.

– Erre én tudom, hogyan kell válaszolni.

Rosalía az ablakból hallgatta őket, és mosolygott.

Julian fényképe a kandalló felett maradt.

Amikor Mateo érdeklődött róla, Esteban elmondta, mire emlékszik. Nem csinált dicsőséges kalandot abból a halálból. Egy olyan emberről beszélt, aki szerette a családját, keményen dolgozott, és megpróbált segíteni egy szörnyű helyzetben.

– Bátor volt?

-Igen.

– Te is?

Estebannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Néha nagyon félek.

Máté megkönnyebbültnek tűnt.

-Én is.

Egyik délután, miközben Esteban a kancát kefélni tanította neki, a fiú megkérdezte:

– Tudta apám, hogy imádni fogom a lovakat?

– Azt hiszem, mindent meg akartam mutatni neked.

– Akkor te taníts meg engem, és mi majd elmondjuk nekik.

Esteban a kanca nyakához támasztotta a homlokát, amíg remegés nélkül tudott beszélni.

Rosalía esetében a változás lassan történt.

Először is, ő volt az a nő, akire nem tudott bűntudat nélkül ránézni.

Aztán egy barát.

Most ő volt az első ember, akinek bármit is el akartam mondani.

Kezdte magában tartani a napi híreket. Messziről felismerte a lovát. Utazásai során általában akkor ment ki a folyosóra, amikor általában visszatért, még akkor is, ha tudta, hogy még napok vannak hátra.

Senki sem merte megnevezni.

Egyik este Rosalía túl gyorsan elrántotta a kezét, amikor az ujjai a cukortartóhoz értek.

Esteban elutasításként értelmezte.

Látta, hogy a férfi lesütötte a tekintetét, és magyarázkodni akart.

Nem tudta, hogyan kell csinálni.

A levél akkor érkezett, amikor Mateo ötéves volt.

Egy állattenyésztő cég állandó állást ajánlott Estebannak egy másik területen: jó fizetést, lakhatást és a saját beszerzéseinek intézésének lehetőségét.

Mielőtt beszélt volna Rosalíával, beleegyezett.

Vacsora közben jelentette be neki.

Letette a kanalat.

— Mikor mész el?

-Szombat.

Mateo folytatta az evést, meggyőződéseként, hogy ez is egy kirándulás.

Rosalía az állatokról, a kiegyenlítetlen számlákról és a szerszámokról kérdezősködött.

Nem kérdezte, mikor jön vissza.

Ő sem mondta el neki.

Az indulás reggelén a fiú a lóhoz rohant, kezében a fajátékkal, amelyet Esteban évekkel korábban faragott neki.

– Vidd magaddal, hogy ne aludj el egyedül.