Esteban lehunyta a szemét.
Letérdelt elé.
– Te gondoskodj róla.
– Amíg vissza nem térsz?
Nem talált választ.
Rosalía elküldte a fiút a kabátjáért. Amikor kettesben maradtak, lement a földszintre.
-Mondd el az igazat.
Esteban ellenőrizte a már beállított szíjat.
– Ez egy jó lehetőség.
– Nem a munkáról kérdeztelek.
Leengedte a kezét.
–Szeretem ezt a házat. Szeretem Mateót. És szeretlek téged.
Rosalía egy pillanatra elállt a lélegzete.
– Akkor miért mész el?
Esteban az ablak felé nézett, ahol Julian fényképe volt kifüggesztve.
„Mert meghalt, hogy én élhessek. És most arra vágyom, hogy az asztalánál ülhessek, felnevelhessem a gyermekét, a felesége mellett aludhassak. Vannak reggelek, amikor nem bírom elviselni, hogy ez mit okoz nekem.”
Rosalía könnyes szemmel hallgatta.
– Én is éreztem bűntudatot.
Felnézett.
– Amikor újra nevettem. Amikor várni kezdtem rád. Azt hittem, minden öröm egyre távolabb visz Juliántól.
Közelebb lépett egyet.
– De sosem kérted, hogy felejtsem el őt. Te tanítottad meg Mateót szeretni az apját. Talán ezért tudtam én is szeretni téged.
Esteban a homlokához emelte a kezét.
Nem tett kísérletet arra, hogy megállítsa.
– Ha maradsz, az azért legyen, mert itt akarsz élni. Ne azért, mert azt hiszed, hogy szenvedned kellene értünk.
Azon a reggelen elment.
Rosalía sírt utána, amikor Mateo már nem láthatta.
A következő hetekben működtette a ranchot. Segítséget fogadott a nehéz munkához, és két állatot adott el a megbeszélt áron.
Esteban hiánya nem tette őt erre képtelenné.
Csak fájt tőle az üres szék.
Megérkezett a cég irodájába, és meghallgatta a munkaköri leírást. Évek óta erre vágyott.
Egy éjszakát kért, hogy megerősíthesse csatlakozását.
A fogadószobában kinyitotta a poggyászát, és megtalálta a falóvat.
Mateo elrejtette az ingek között.
Javított lába volt, porfoltok, a hátulját pedig apró kezek fényesítették.
Esteban az ágyon ült, és átölelte.
Másnap reggel visszautasította a munkát.
Újabb kifogás keresése nélkül visszatért a tanyára.
Máté látta meg először.
Rosalía kiment a folyosóra, és megvárta, míg a gyerek a lábába kapaszkodott.
Esteban felvette. Aztán a nőre nézett, akit megtanult szeretni.
–Visszajöttem, mert ezt az életet akarom. Ha még van hely számomra.
Rosalía lement a lépcsőn.
– Van hely. De meg kell tanulnunk beszélni, mielőtt felnyergeljük a lovakat.
Remegő nevetést hallatott.
– Megpróbálhatom.
Megfogta a kezét.
A következő tavasszal házasodtak össze, amikor Mateo hatéves volt. Volt frissen sült kenyér, vadvirágok, és a szomszédok több élelmet hoztak, mint amennyit meg tudtak adni.
Julian fényképe a kandalló felett maradt.
Azon az estén, miközben Esteban betakargatta a gyereket, Mateo feltett egy kérdést:
– Ha apának hívlak, a másik apa elszomorodik?
Esteban az ajtó felé nézett.
Rozália is ott volt.
Leült a fia mellé.
– Apád már azelőtt szeretett téged, hogy megismert. Szerintem nagyon boldoggá tenné, ha tudná, hogy van valakid, aki ennyire törődik veled.
Mateo elgondolkodott rajta.
Aztán megölelte Estebant, és elaludt.
Másnap reggel, reggeli közben, egészen természetesen megkérdezte:
– Apa, odaadnád nekem a kenyeret?
Esteban elvette a kosarat. Remegett a keze.
Rosalía meglátta, és az asztal alatt a térdéhez súrolta.
Kint a szél mozgatta a kerítést, amit az első napon megjavított.
Odabent Mateo egy csikóról beszélt.
Esteban átnyújtotta neki a kenyeret, és ott maradt, hogy meghallgassa.
