1. RÉSZ

Reggel 6:35-kor Lucía Romerónak választania kellett aközött, hogy tejet vesz 3 éves fiának, vagy elkölti az utolsó pénzét, hogy eljusson egy állásinterjúra.

6,20 euró volt a pénztárcájában.

Az oda-vissza út Észak-Madridba szinte mindent elhasznált volna. Fél doboz tej, két joghurt, és nem sok minden maradt a hűtőben.

Lucia becsukta a pénztárcáját.

Gyalog mennék.

Az interjúra este 9-kor került sor egy ingatlanügynökségnél a Paseo de la Castellana közelében. Majdnem 10 km-re volt a carabancheli kis lakásától. Ha azonnal elindul, és tartja a tempót, akkor odaérhet.

A szomszédos szobában Nico, a fia aludt, és egy textilből készült dinoszauruszt ölelt magához, aminek hiányzott az egyik szeme.

Lucía megigazította neki a takarót, és néhány másodpercig bámulta.

Három év telt el azóta, hogy Sergio, a fiú apja eltűnt az életükből, kifizetetlen számlákat és olyan ígéreteket hagyva maga után, amelyeket soha nem szándékozott betartani. Azóta Lucía egy sor ideiglenes szerződéssel, óránkénti takarítómunkával, kávézókban beosztott műszakokkal és teljes hónapokkal töltötte az érmék számolgatását, mielőtt bement volna a szupermarketbe.

Az az interjú mindent megváltoztathat.

Az öltönyét, amit viselt, 18 euróért vette egy Usera-i használtcikk-boltban. A kabátja túl bő, a nadrágja pedig túl hosszú volt, ezért két éjszakát töltött azzal, hogy átalakítsa szomszédja, Amparo régi varrógépével.

Nem tűnt drágának.

De tiszta volt.

És azt tervezte, hogy időben megérkezik.

6:50-kor elment otthonról, miután üzenetet hagyott Amparónak, aki vigyázott Nicóra, amíg vissza nem tér.

Madrid felett szürke volt az ég.

7:35-kor kezdtek hullani az első cseppek.

Lucia felnézett és gyorsított.

Nem vitt nála esernyőt.

Perceken belül az eső zuhogássá változott. A víz átáztatta a haját, elsötétítette a kabátját, és elkezdett beszivárogni a cipőjébe, amelynek sarka hetek óta fenyegetően állt a kilazulás szélén.

Menedéket találhatott.

Visszamehetnék.

De elképzelte, ahogy Nico gabonapelyhet kér tőle, amiből kifogytak otthon.

És továbbment.

Mire elérte az Atocha negyedet, elmerevedett a lába, és a zoknija teljesen átázott. Minden lépés éles fájdalmat okozott a sarkában.

Ekkor egy sötét autó lassított le a járdaszegély mellett.

Az ablak letekeredett.

– Elnézést, segítségre van szüksége?

Lucía a sofőrre nézett. Úgy negyvennek látszott. Elegáns kabát, visszafogott óra, az autója túl drága volt ahhoz, hogy beleilleszkedjen abba a világba, amiben ő élt.

-Nem, köszönöm.

– Nagyon esik. Közelebb tudom hozni.

Lucia hátrált egy lépést.

– Tényleg, jól vagyok.

A férfi meglepettnek tűnt.

– Legalább egy metrómegállóig.

– Nem ismerem őt.

A válasz kurta volt, de őszinte.

Az idegen hallgatott.

Lucía hozzátette:

-Mindegy is köszönöm.

És továbbment az esőben.

Az autó előremozdult.

Nem nézett hátra.

8:56-kor belépett a Grupo Valcázar előcsarnokába, apró víznyomokat hagyva a márványon.

A recepciós felnézett, de mozdulatlan maradt.

Lucia azonnal megértette, miért.

A haja az arcába tapadt, a kabátja gyűrött volt, az egyik cipőjét pedig sár borította.

– Interjúm van a recepciós pozícióra. Lucia Romero.

A nő átnézte a napirendet.

—12. emelet.

A fürdőszobában Lucia papírral törölgette meg az arcát, és összeszorította a fogát, amikor meglátta magát a tükörben.

Majdnem 10 km-t gyalogolt, hogy lehetőséget kapjon, és úgy nézett ki, mintha átúszta volna Madridot.

9:20-kor megjelent Marta, a válogató vezetője.

Az interjú kevesebb mint 15 percig tartott.

Minden egészen jól ment, amíg Marta le nem tette a tabletet az asztalra.

– Hadd legyek világos, Lucia. Ez a pozíció fontos ügyfelek fogadását jelenti. Az imázs alapvető fontosságú.

Luciának melege volt annak ellenére, hogy a ruhája jéghideg volt.

– Gyalog indultam el Carabanchelből, mert nem engedhettem meg magamnak a tömegközlekedést anélkül, hogy a fiam kajájából ne költöttem volna pénzt. Már félúton jártam, amikor elkezdett esni az eső.

Marta pislogott.

– Gyalog jöttél?

– Majdnem 10 kilométer.

– Ezzel az időjárással?

– Dolgoznom kell.

A toborzási vezető nem reagált azonnal.

Aztán kiment a szobából.

Lucia már ismerte ezt az érzést.

Egy újabb ajtó bezárul.

Öt perc múlva Márta visszajött.

– A vezérigazgató látni akarja.

Feljebb mentek egy emelettel.

Egy titkárnő nyitott ajtót egy hatalmas irodába.

Lúcia belépett.

És egy pillanatra megállt a szíve.

Az asztal mögött állt az idegen az autóból.

A férfi, aki megpróbálta felemelni az esőben.

Ő is felismerte őt.

– Szóval innen jöttem.

Lucia nyelt egyet.

Az üzletember lassan felállt.

– Álvaro Valcázar vagyok.

Aztán mondott valamit, amitől Lucia azt gondolta, hogy az a 10 kilométer hiábavaló volt:

– Nem fogom recepciósnak felvenni.

2. RÉSZ

Lúcia felkelt.

– Értem. Köszönöm, hogy befogadtál.

– Még nem végeztem – felelte Álvaro –, szükségem van egy személyi asszisztensre.

Lucia ismét ránézett.

Álvaro elmagyarázta, hogy az előző személy váratlanul távozott. Olyan valakire volt szüksége, aki képes kezelni a megbeszéléseket, a dokumentumokat és az állandó változásokat.

– Nekem nincs ilyen tapasztalatom.

–Ez megtanulható. A nehéz dolog az, hogy megtanítsuk valakit arra, hogy ne adja fel.

Egyhetes próbaidőt és havi 2100 eurós fizetést ajánlott neki.

Lucia azt hitte, félrehallott valamit.

– Miért pont én?

– Mert majdnem 10 km-t gyalogoltál egy viharban, és mégis időben megérkeztél. És mert nem voltál hajlandó beszállni egy idegen autójába, pedig segítségre volt szükséged. Mindkét dolog sokat elárul rólad.