Hétfőn kezdődött.

Az első néhány hét kimerítő volt. Lucía hibákat követett el, összekeverte a megbeszéléseket, és olyan programokat kellett megtanulnia, amelyeket korábban soha nem használt.

Álvaro követelőző volt, de soha nem alázta meg.

Amikor felfedezte, hogy a nő még mindig a használt kosztümöt használja, előleget engedélyezett munkaruhára.

Az első fizetéséből Lucía kifizette a lejárt számlákat és telepakolta a hűtőszekrényt.

De valami más is kezdett megváltozni.

Álvaro folyton Nicoról kérdezgetett.

Lucía felfedezte, hogy az üzletember, akit mindenki ridegnek tartott, egyedül él, késő estig dolgozik, és minden este visszatér egy hatalmas házba, ahol senki sem várta.

Két hónappal később Álvaro váratlan javaslatot tett:

–Szombaton meg kell látogatnom egy Madridon kívüli ingatlant. Nico eljöhet. Utána elvihetjük valahova, ahová szeret.

Lucia habozott.

Nem tudta, hogy a szombat nemcsak a szakmai életét fogja megváltoztatni.

Ez veszélyeztette volna azt a falat is, amit három éven át épített a szíve köré.

3. RÉSZ

Szombaton Álvaro este 9-kor megjelent Lucía épülete előtt.

Nico egy kis kék hátizsákot cipelt és a kezében tartotta a szövetből készült dinoszauruszát.

Amikor meglátta az autót, kinyitotta a szemét.

– Anya, ez Álvarótól van?

Lucíának el kellett fojtania egy mosolyt.

Amióta a Grupo Valcázarnál kezdett dolgozni, Nico már tucatszor hallotta ezt a nevet.

Álvaro kiszállt a kocsiból.

– Jó reggelt, bajnok!

Nico félig az arcát az anyja mögé rejtette.

-Helló.

Az üzletember nem próbált közelebb menni. Egyszerűen kinyitotta a hátsó ajtót, és egy új gyerekülésre mutatott.

Lucia meglepetten nézett rá.

– Megvetted azt?

– Nem tudtam, hogy van-e neked olyan.

Ez az apró részlet jobban lefegyverezte, mint bármilyen drága ajándék.

A telek San Lorenzo de El Escorial közelében volt. Míg Álvaro egy építésszel beszélgetett, Lucía hagyta, hogy Nico a fűben játsszon.

Amikor végeztek, Álvaro megkérdezte a fiút, mit szeretne csinálni.

A válasz azonnali volt:

– Lásd a dinoszauruszokat.

Lucia hangosan felnevetett.

Nico hónapok óta megszállottan érdeklődött irántuk.

Mindig megígérte, hogy elviszi a Nemzeti Természettudományi Múzeumba, de a pénz, a munka és a fáradtság miatt a látogatás sosem valósult meg.

Álvaro Lucíára nézett.

– Akkor van egy tervünk holnapra.

– Álvaro, erre nincs szükség.

– Nem azért csinálom, mert muszáj.

Másnap elmentek a múzeumba.

Amikor Nico belépett a paleontológiai területre, egyik vitrintől a másikig rohangált, mintha egy másik bolygóra érkezett volna.

Álvaro órákon át követte.

Felolvasta neki a jeleket.

Kérdésekre válaszolt.

Abszurd hangokat talált ki, hogy elmagyarázza, hogyan képzelte el a dinoszauruszok üvöltését.

Lucia néhány lépésnyire hátulról figyelte a jelenetet.

Unalomra számítottam.

Türelmetlenségre számítottam.

Ezek közül egyiket sem találta meg.

Távozóban egy látogató felajánlotta, hogy lefényképezi őket.

Nico közéjük helyezkedett, és megragadta Lucia egyik, Alvaro másik kezét.

Amikor meglátta a képet a mobiltelefonján, furcsa szédülés fogta el.

Úgy néztek ki, mint egy család.

És ez megijesztette.

A visszaúton Nico elaludt.

Álvaro néhány percig csendben vezetett.

– Régóta ez volt a legjobb vasárnap, amire emlékszem.

Lucia felé fordult.

-Bármit csinálhatnál.

-Pontosan.

– Nem értem, miért csinálod mindezt.

Álvaro mély levegőt vett.

– Mert szeretek veled lenni.

Lucia lesütötte a tekintetét.

– Én vagyok az alkalmazottad.

– Az irodában, igen.

– És az irodán kívül még mindig ugyanaz a nő vagyok, akinek két hónappal ezelőtt még nem volt pénze metróra.

– Pontosan ezt nem érted.

Álvaro leparkolt az épület előtt.

„Találkoztam már rengeteg gazdag, jó vezetéknevű és impozáns házzal rendelkező emberrel. Ez semmit sem jelent. Teljesen átázva és zavarban a gagyi öltöny miatt beléptél az irodámba, de a fiadért fél várost átutaztál. Azóta sem tudom elfelejteni.”

Lucia félelemmel telt.

Nem Álvaro miatt.

Nico által.

Egyedül.

– Nico apja is megígérte, hogy marad.

Álvaro hallgatott.

„Amikor megszületett” – folytatta Lucía –, „Sergio azt mondta, hogy mi vagyunk az élete. Három hónappal később elment. Nem akarom, hogy a fiam megszeressen valakit, majd újra meg kelljen kérdeznie tőlem, hogy miért nem jön vissza.”

Álvaro bólintott.

-Akkor lassan megyünk.

Lúcia nem válaszolt.

A következő napokban óvatos távolságot tartottak egymástól.

Az irodában senki sem gyanított volna semmit.

Még Patricia, az adminisztratív igazgató is észrevette, hogy mindketten furcsán komolyak.

Pénteken, amikor véget értek a megbeszélések, Álvaro megjelent Lucía asztala mellett.

– Még mindig azt gondolod, hogy el kellene mennem?

Lucia kikapcsolta a számítógépet.

– Még mindig azt hiszem, félek.

-Én is.

Röviden felnevetett.

– Van céged, ingatlanod, pénzed. Mitől félhetnél?

Álvaro a kezét az asztalra helyezte.

–Attól, hogy nem tud semmi mást építeni, mint épületet.

Ez a válasz szóhoz sem jutott.

– 41 éves vagyok. Soha nem alapítottam családot. Soha nem gondoskodtam gyerekről. Túl sokat dolgozom. Elfelejtek enni. Képtelen vagyok bármit is megfőzni, ami nem ég meg. Szörnyű munkát tudnék végezni.

Lúcia elmosolyodott.

— Nagyszerű beszéd.

– Még nem végeztem. Még tanulhatnék.

Néhány másodpercig nézte.

-Lassan.

Álvaro elmosolyodott.

-Lassan.

Így kezdődött.

Nem a flancos vacsorákkal.

Nem az utazással.

Nem lehetetlen ajándékokkal.

Azzal kezdődött, hogy sétáltunk a Madrid Río mentén, miközben Nico robogózott.

Hazafelé vett krumplis omlettel.

Álvaro a nappali padlóján ülve kockákból épít egy várost, miközben Nico óriási dinoszaurusznak tettetve magát lerombolja az épületeket.