Gábriel kinyújtotta a cipőjét.
– Senkinek sem szabad mezítláb elhagynia azt a helyet, ahol felnőtt.
Elena a mellkasához ölelte őket, de nem engedte el a véka alatt.
– Meg fogod venni a Los Mezquites-t?
– Amíg nem tudom, kinek van joga eladni.
Elvitte egy kis fogadóba San Julián városában, és kifizetett 7 éjszakát. Elena tiltakozott.
– Nem fogadok el alamizsnát.
– Ez nem alamizsna. Ez egy adósság, amivel Don Estebannak tartoztam.
Gabriel elmesélte neki, hogy 18 évvel korábban szakadt csizmával és éhesen érkezett Los Mezquitesbe. Don Esteban munkát adott neki egy félreeső legelőn, megtanította a szarvasmarha-tenyésztésre, majd később kölcsönadott neki pénzt, hogy bérbe vehesse első hektárjait.
– Amikor mindenki azt mondta, hogy folytassam, ő azt mondta: „maradjak”. Soha nem tudtam ezt neki viszonozni.
Azon az estén Elena kinyitotta a bőröndöt. Észrevette, hogy az alján lévő bélés kézzel van varrva. Kibontotta, és talált egy borítékot.
„Elenának. Nyisd ki, ha Monica megmutatja, hogy ki az.”
Volt benne egy levél.
„Lányom, bocsáss meg, hogy több bátorságom volt titokban megvédeni téged, mint a szemébe mondani az igazat.”
Elena hajnalig olvasott. Don Esteban elmagyarázta, hogy édesanyja, Teresa Cruz, a birtokon dolgozott, amikor Elena még kicsi volt. Beleszeretett, de családja elutasította a kapcsolatot. Teresa terhesen távozott. Évekkel később Don Esteban súlyos betegen találta Elenát, és halála után magával vitte. Hogy megakadályozza rokonait az örökségért való veszekedésben és a rossz bánásmódban, eltitkolta, hogy a lánya.
Az utolsó oldalon az állt, hogy hónapokkal korábban közjegyző előtt hivatalosan is elismerte Elenát, és nyilvános végrendeletet készített, amelyben Los Mezquitesre hagyta a lányt. Arra kérte, hogy keresse fel Tomás Cárdenas ügyvédet, egy San Juliánban működő közjegyzőt.
Másnap reggel Elena elment a közjegyzői irodába. Zárva volt. A szomszédos írószerboltban közölték vele, hogy Cárdenas ügyvéd hetek óta távol volt, mert egy colimai ügyben foglalkozott.
Miután visszatért a fogadóba, Monicát az ebédlőben találta.
– Vigyázzatok! – kiáltotta Monica mindenkinek. – Ez a nő már lopott a házamból, és most örökösnőnek adja ki magát.
Elena megdermedt.
Senkinek sem szóltam a levélről.
– Miért mondta, hogy „örökösnő”?
Monica pislogott.
A pillanatnyi csend mindent megerősített.
Monica tudta, hogy létezik végrendelet.
A botránytól megriadt fogadós megkérte Elenát, hogy távozzon. Jacinta aznap délután befogadta otthonába, és könnyek között bevallotta, hogy ismerte Teresát. Átadott neki egy fényképet is, amelyen egy fiatal Don Esteban egy Elenára hasonlító nőt ölel át.
Gabriel röviddel ezután megérkezett Don Esteban újabb levelével. Ebben a földbirtokos arra kérte, hogy ne hagyja Elenát magára, ha Mónica kirúgja.
„Ezért mentem oda vevőként” – magyarázta Gabriel. „Ez egy módja volt annak, hogy megkeressem anélkül, hogy riasztanám.”
Két nappal később megtalálták Cárdenas közjegyzőt. Soha nem volt ügyfele Colimában: valaki hamis üzeneteket és előlegeket küldött neki, hogy távol tartsa. A végrendelet hitelesített másolatával és az apasági nyilatkozattal tért vissza.
De rossz híreket is hozott.
– Monica már megindította a törvényes öröklési eljárást, azt állítva, hogy Don Esteban nem hagyott maga után leszármazottakat. És azért emelt vádat a lopással, hogy hiteltelenné tegye téged.
A közjegyző 3 dokumentumot tett az asztalra: a végrendeletet, a hagyatéki elismervényt és a hagyatékkal kapcsolatos banki tranzakciók listáját.
– Pénzt is kivett, és két kölcsönt kért olyan meghatalmazás alapján, amelyet Don Esteban a halála előtt visszavont.
Elena döbbenten meredt a papírokra.
Aztán kopogás hallatszott az ajtón.
Iván volt az.
Eltorzult az arca, és egy telefont tartott a kezében.
„A karkötőt a szobádba tettem” – mondta. „Anyukám készítette.”
Elena mozdulatlan maradt.
– Akkor mondja el a bíró előtt.
Iván lehajtotta a fejét.
-Nem lehet.
És mielőtt elment, otthagyta a telefonját az asztalon.
A képernyőn egy WhatsApp-beszélgetés volt Monicával.
Az utolsó üzenet így szólt: „Ha beszélsz, csak a ruháid maradnak ettől a családtól, akárcsak ő.”
3. RÉSZ
Jelena Ivan után akart szaladni, de megállt. Évekig engedelmességgel, hallgatással és minden apró szeretetmorzsáért való hálával élte túl a helyzetet. Azon az estén úgy döntött, hogy nem fogja úgy felépíteni az életét, hogy újabb vallomást kér.
Cárdenas ügyvéd Iván beleegyezésével lefényképezte a beszélgetést, mielőtt távozott, és elmagyarázta, hogy a telefon önmagában nem oldja meg az ügyet, de indokolttá teszi az üzenetek megőrzésének és a hamis vád kivizsgálásának kérését. Felvette a kapcsolatot egy guadalajarai ügyvéddel, Verónica Lunával is, aki hagyatéki jogra specializálódott.
„Nincs szükségünk csodára” – mondta Veronica. „Dokumentumokra, dátumokra és az igazság mellett kiállni hajlandó emberekre van szükségünk.”
Ezt tették.
Jacinta azt vallotta, hogy Elena egész éjjel a konyhában volt, és látta Ivánt kijönni az alkalmazottak folyosójáról. A korábbi adminisztrátort, Ernesto Villaseñort egy zacatecasi tanyán találták. Elmesélte, hogy Mónica három nappal azután rúgta ki, hogy Iván megkérdezte tőle, hol tartja Don Esteban a közjegyző által hitelesített dokumentumait. A bank megerősítette, hogy Mónica meghatalmazását, amellyel a kölcsönöket igényelte, Don Esteban halála előtt hat héttel visszavonták.
Gabriel átadta azt a magánszerződést is, amellyel előleget adott a Los Mezquites eladásának megakadályozására egy olyan cégnek, amely a föld egy részének megtisztítására törekedett.
Amikor Elena megtudta, dühös lett.
– Megígérted, hogy nem teszel semmit a hátam mögött.
