Gábriel nem védekezett.

„Igazad van. Az előleg még azelőtt volt, hogy megismertelek. Don Esteban írt nekem, hogy Mónica gyorsan el akarja adni. Megtudtam, hogy van egy másik ajánlat is, és pénzt tettem, hogy megakadályozzam. Ha a végrendeleted érvényes, elveszítem az előleget.”

– És miért nem mondtad el nekem?

– Mert féltem, hogy azt hinnéd, abban reménykedem, hogy később eladod nekem a ranchot.

Elena hosszan nézte őt.

– Pontosan erre gondoltam én is.

– És jogod is volt hozzá.

A válasz lefegyverezte. Gabriel nem kért bizalmat; beismerte, hogy megbántotta. Elena most először értette meg, hogy egy kapcsolat túlélheti a kellemetlen igazságot, ha senki sem próbálja meg elferdíteni.

A végrendelet érvényességének megállapításáról és Mónica vagyonkezelési intézkedéseinek felfüggesztéséről szóló tárgyalást hat nappal később tartották a kerületi polgári bíróságon. Nem egy filmjelenet volt: akták, igazolványok, hitelesített másolatok és órákig tartó várakozás ragyogó fehér fények alatt. De Elena számára az, hogy ugyanabban a cipőben séta be, amit kénytelen volt levenni, fontosabb volt, mint bármilyen ceremónia.

Monica két ügyvéddel érkezett.

Azt állította, hogy Don Esteban élete végén zavart volt, és Elena manipulálta őt.

Verónica letette az asztalra a halála előtt 8 hónappal kiállított nyilvános végrendeletet, az apasági elismerő okiratot és egy orvosi igazolást, amelyet ugyanazon a héten készítettek, amikor Don Esteban rendíthetetlennek és teljes mértékben cselekvőképesnek tűnt.

Aztán Ernesto tanúskodott.

Aztán Jácinta.

Monica megpróbálta az állítólagos rablást minden középpontjába állítani.

– A karkötő megjelent a bőröndjében – ismételte meg. – Mindenki látta.

A nappali ajtaja kinyílt.

Iván egyedül lépett be.

Monica elvesztette a színét.

– Nem kellett volna jönnöd.

A bíró csendet kért.

Iván leült az asztalhoz, megesküdött, hogy igazat mond, és csak egyszer nézett Jelenára.

– Elrejtettem a karkötőt.

Mónika felkelt.

– Iván!

– Te adtad nekem, anya.

A fiatalember átadta a telefonját, és elmagyarázta, hogy azért folytatta a beszélgetést, mert napok óta fontolgatta a vallomást. Azt is beismerte, hogy elmondta anyjának, hogy Don Esteban hónapokkal korábban közjegyzői irodába ment Elenával. Nem tudta, mit írtak alá, de Mónica információk után kutatva kirúgta Ernestót, majd egy harmadik fél által küldött hamis üzenetek segítségével elintézte, hogy a közjegyző elhagyja a várost.

„Azt hittem, csak időt akar nyerni” – mondta Ivan. „Aztán megkért, hogy tegyem fel a karkötőt. És megtettem, mert egész életemben arra tanított, hogy a pénzének elvesztése ugyanolyan, mint a családom elvesztése.”

Monica gyűlölettel és félelemmel vegyes tekintettel nézett rá.

– Ezek után ne gyere többé keresni!

Iván lehunyta a szemét.

–Ez az, ami gyerekkorom óta fél tőle. De többé nem fogok senkit elpusztítani csak azért, hogy ne hagyj el.

A bíró a tárgyaláson senkit sem talált bűnösnek; nem ez volt az eljárás célja. Elrendelte azonban, hogy a bizonyítékok másolatát küldjék meg az Ügyészségnek a vallomások hamisítása, a hűtlen kezelés és a koholt vádak gyanúja miatt. Emellett felfüggesztette Mónicát a hagyatékkal kapcsolatos minden intézkedéstől, amíg a hagyatéki eljárás befejeződik.

Hetekkel később, miután a végrendeletet hivatalosan is beillesztették az aktákba, és semmiféle megtámadható kereset nem történt, Elenát örökösnek és végrendeleti végrehajtónak ismerték el. Los Mezquites az övé lett.

A győzelem nem jött tisztán.

Mónica jelentős adósságot halmozott fel a felvett kölcsönök miatt. Ennek egy részét megtámadhatta volna, mivel visszavont hatáskörök felhasználásával szerezte meg; egy másik része a tényleges ingatlanköltségeknek felelt meg, és azt ki kellett volna fizetni. Elena úgy döntött, hogy egyetlen hektár földet sem ad el. Átütemezte az adósságot a bankkal, eladta a már nem megfizethető állatállományt, és csökkentette a saját kiadásait, ahelyett, hogy elbocsátotta volna a munkásokat.

Gábriel mindent le akart fedni.

Ő visszautasította.

– Ha az egész életemet te fizeted, sosem fogom megtudni, hogy megtanultam-e fenntartani.

Mosolygott.

– Akkor csak ott segítek, ahol kéred.

Elena csak egyetlen dologba egyezett bele: hogy kölcsönadja neki a gépeket az esős évszakban. Aláírtak egy egyszerű szerződést, határidővel és árral. Elena ragaszkodott hozzá, hogy így tegyenek.

Monicát arra utasították, hogy adja át a főépületet és a hagyatéki dokumentumokat. Azon a napon, amikor távozott, Elenával találkozott a lépcsőn.

– Gondolom, azért jöttél, hogy megnézd, ahogy mezítláb megyek ki.

Elena a cipőjére nézett.

– Nem. Mindent elvihetsz, ami a tiéd.

Monica keserűen felnevetett.

– Azután, amit veled tettem, ennyi az egész?

– Ennyi. Nem fogok olyan lenni, mint te, hogy bebizonyítsam, én nyertem.

Monica most először sütötte le a tekintetét.

Iván nem ment vele. Nem kért részt az örökségből, vagy különleges bánásmódot. Állásra jelentkezett az istállóban.

„Fizess úgy, mint bárki más” – mondta. „Ha valaha is újra megbízol bennem, csak azért, mert kiérdemeltem.”

Elena emlékezett a karkötőre, amit mindenki elé tartottak.

– Holnap 6-kor kezdesz. És igen, fizetéssel.

Jacinta visszatért a haciendába. Ernesto is. A konyhában Elena megtalálta a régi szakácskönyvet, amit tinédzserkora óta magával hordott. Jacinta elárulta, hogy az első, kék tintával írt oldalakat Teresa, az édesanyja írta. Elena végigfuttatta ujjait az égetett cajeta receptjén, és csendben sírt.

Azon az estén betett egy kazettát Don Esteban magnójába.

A férfi hangja betöltötte a konyhát.

– Elena, ne hagyd újra víz nélkül a babot.