Máté megfigyelte a lángot.

– Nem. A fiúnak látnia kell.

Az asztal másik végén ült. Az egyik kezét a fának nyomta, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy az emlékek elnyomják. Attól az éjszakától kezdve a lámpa újra felgyulladt.

A ház nem egyik pillanatról a másikra nyerte vissza a hangját. Szótlanul, szóról szóra. Inés a lovai felől kérdezősködött Mateotól; végül fél órán át beszélt. Mateo tudni akarta, hol tanult meg főzni; a nő azt válaszolta, hogy egy panzióban. Amikor a nő nem szólt többet, a férfi tiszteletben tartotta a hallgatását.

Egy nap egy tálca megcsúszott a sütőben. Nicolás túl közel volt. Inés védelem nélkül benyúlt, elkapta a tálcát, és megakadályozta, hogy az a gyerekre essen.

– kiáltotta Miklós, és az apját hívta.

Mateo éppen akkor érkezett meg, amikor Inés a vízpumpa alatt hűtötte a kezét. Ahogy megmozdította a karját, a bal ruhája ujja felcsúszott. Egy vastag, fényes heg jelent meg az alkarján, majd eltűnt az anyag alatt.

Inés észrevette a tekintetét, és ökölbe szorította a gombját.

–Valami régi. Mindjárt kész a vacsora.

-Ágnes…

– Kész lesz a vacsora, Don Mateo.

Visszavonult. Tizenegy napig nem kérdezett semmit, meg volt győződve arról, hogy tiszteletben tartja a nő magánéletét. Azonban félni kezdett a történettől, ami az ingujjak mögé bújt.

A válasz Csivavából érkezett.

Jacinto egy régi újsággal és egy történettel tért vissza a drótvásárlásból, ami az egész ranchon elterjedt. Három évvel korábban a La Estrella panzió leégett. Két ember meghalt. Az újságok egy mosónőt hibáztattak, aki állítólag égve hagyott egy gyertyát az emeleten.

A nőt Inés Salvatierrának hívták.

Délben két mezőgazdasági munkás nem volt hajlandó megenni az ételt. Egy másik pedig gyújtóforrásnak nevezte az udvar közepén.

Mateo kalapban lépett be a konyhába. Inés hagymát aprított. Amikor meglátta, nagyon óvatosan letette a kést.

– Tudni akarom, mi történt Chihuahuában.

– Hallottad, mit mondanak.

– Hallgattam olyan férfiakat, akik nem voltak ott. Most rád akarok hallgatni.

Inés hallgatott. Végül kigombolta a kézelőt és feltűrte az ujját.

A bal oldali sebhely a könyökig ért. A jobb kart egy hosszú, a váll alatt eltűnő nyom borította. Mindkét alkaron belül két egyenes vonal húzódott, mintha forró vasat helyeztek volna a bőrre.

„A tűz a hátsó lépcsőházban keletkezett” – magyarázta. „Ez volt az egyetlen kiút az emeletről. Don Baltasar Vélez, a panzió tulajdonosa, reteszt és lakatot tett a folyosóra, mert azt mondta, hogy a mosónők éjszaka kimennek. Nála volt a kulcs, de aznap este egy bárban volt.”

Mateo az egyenes nyomokra nézett.

– Ezek a sebek…?

– Felmásztam a folyosó tetejére, és beléptem egy ablakon. A rúd már percek óta vörösen izzott. Felemeltem, elejtettem, majd újra megragadtam. Négy ember mászott le mögöttem. Ketten már halottak voltak.

Most először elcsuklott a hangja.

– Baltasar ekkor kijelentette, hogy az ajtó soha nem volt bezárva. Azt mondta, én gyertyával gyújtottam a tüzet. Ő gazdag, én senki vagyok, és a halottak sem vitatkozhatnak vele.

– Miért menekült el?

– Mert az emberek köpködtek, amikor megláttak. Azóta hat konyhában dolgoztam. Mindig rájönnek. Mindig abbahagyják a kenyerem evését.

Leengedte az ingujját.

„Ma este elmegyek. Fiad született, és nem hagyom, hogy a szerencsétlenségem megosztsa ezt a ranchot.”

– Ne hárítsd ezt a döntést az én vállamra.

Inés meglepetten nézett rá.

Mateo levette a kalapját.

„Azt kéri, hogy engedjem el, hogy megkíméljen a választástól. Nos, én már döntöttem. Te maradj. Aki nem akarja a kenyeredet enni, az máshol találhat munkát.”

Aztán bevallott valamit, amit korábban soha nem mondott.

– Két éven át Isabelt hibáztattam, amiért lámpással jött be az istállóba. Könnyebb volt rá mérgesnek lenni, mint elfogadni, hogy nem azért voltam ott, hogy segítsek neki. Börtönné változtattam ezt a házat, mert hittem, hogy ha minden mozdulatát irányítom, soha többé senkit sem veszítek el.

Inés becsukott ujjára nézett.

– Óvatosabb voltál mindannyiunknál. Most már tudom, miért.

Kilenc nappal később villámcsapás csapott le eső nélkül.

A hetekig tartó hőség után száraz fű azonnal lángra kapott. A szél a karámok felé sodorta a lángokat. A mezőgazdasági munkások ásókkal, vizes zsákokkal és ekékkel rontottak be, hogy tűzgátló gátakat hozzanak létre.

Úgy tűnt, sikerül megfékezniük őket, de egy lángnyelv átugrott egy árkon, és elérte az istálló melletti szénakupacokat.

Inés éppen vödröket segített megtölteni, amikor meglátta Nicolás füzetét a folyosó padlóján.

A fiú eltűnt.

Aztán eszébe jutott Canelo, a sárga kiskutya, akit Nicolás elrejtett a nyeregkamrában, mert Mateo nem engedte be a kutyákat a házba.

Inés az istálló felé rohant.

Mateo több száz méterre volt. Hallotta, hogy Jacinto a nevét kiáltja, megfordult, és látta, hogy a tetőt füst borítja. Egy nő jelent meg az ajtóban, vállán a gyermekével.

Inés kitántorgott és térdre esett. Nicolás köhögött, miközben átölelte a kiskutyát.

– Az én hibám volt – zokogta. – Én Canelo helyére mentem.

Inés ruhájának ujjai eltűntek a könyöke felett. Sebhelyei látszottak a vörös fényben, mindazok előtt, akik kételkedtek benne. Inés meg sem próbálta eltakarni őket. Megvizsgálta a fiú haját, arcát és kezét.

Máté megérkezett és magához ölelte a fiát.