1. RÉSZ

– Komolyan azt hitted, hogy gratulálni fogok, miután a vőlegényemet térden állva találtam a nővérem előtt?

Csak egy USB-meghajtóért tértem vissza a szüleim zapopani házába. Évek kutatásának másolatait tartalmazta: képleteket, kísérleti eredményeket, szabadalmi tervezeteket és műszaki megjegyzéseket egy biomedicinális fóliáról, amelyet a sebek regenerálódásának felgyorsítására terveztek.

Azt mondtam, hogy egész héten egy konferencián leszek Monterreyben. Senki sem számított rá, hogy vasárnapig találkozunk. De a rendezvény korán véget ért, és hétfőn Mexikóvárosban kellett volna lennem, hogy csatlakozzak egy szövetségi biomedicinális kutatási programhoz.

Bementem a régi kulcsommal.

Az első dolgok, amiket megláttam, vörös rózsák, égő gyertyák és halk zene voltak.

Aztán megláttam Alejandrót.

Térden állt, egy kinyújtott gyűrűvel az ujjai között.

Vele szemben ott állt Lucía, a húgom, az örökbefogadott lány, akit a szüleim akkor hoztak haza, amikor ő hat, én pedig tizenegy éves voltam. A lány, akivel megkértek, hogy osszam meg a szobámat, a ruháimat és szinte mindent.

-Lucía, hozzám jössz feleségül? – kérdezte Alejandro.

Az ajtó nyikorgott mögöttem.

Alejandro megfordult.

Nem bűntudatot láttam az arcán. Bosszúságot láttam.

– Mit csinálsz itt? Azt mondtad, vasárnap visszajössz.

Aztán körülnéztem.

Apám, Roberto, egy pohár borral ült. Anyám, Teresa, Lucia vállán tartotta a kezét. A bátyám, Diego, a konyhából figyelte az eseményeket.

Mindenki tudta.

– Mariana – mondta anyám –, ne nehezítsd meg ezt még jobban. Lucía és Alejandro egymásba szerettek. Te mindig is az értelmes lány voltál a családban. Most is annak kell lenned.

Az értelmes. A felelősségteljes. Aki mindig engedni tudott, mert „ő erősebb volt”.

– Hamarabb kellett volna szólnom – mondta Alejandro. – De nem akartalak bántani.

„Mikor lesz az esküvő?” – kérdeztem.

– Áprilisban – felelte Lucía. – Bocsáss meg, Mari. Küzdöttem ez ellen.

Apám otthagyta a csészét.

–Alejandro jobban illik Lucíához. Mindig is jobban érdekelt a laborod, mint a családalapítás. Ez nem kritika.

Levettem a gyűrűt, amit Alejandro adott nekem tizennégy hónappal korábban, és otthagytam egy konzolon.

–Akkor már nem kell aggódnod miattam.

– Ne dramatizálj – mondta. – Beszélhetünk úgy, mint a felnőttek.

– Okkal jöttem.

Felmentem az emeletre, fogtam a pendrive-ot, és megnéztem egy régi családi fényképet. Lucia középen volt. Én egy sarokban.

Mint általában.

Amikor leszálltam a buszról, anyám megpróbált megállítani.

– Ne feledd, hogy ez a család mindent megadott neked.

– És sokkal többet adtam nekik, mint gondolnák.

Elmentem.

Egy autó várt kint, hogy kivigyen a repülőtérre. Hétfőn kezdődik az új munkám. Senki sem tudta, hogy hónapok óta készültem elhagyni a családi vállalkozást.

Senki sem tudta, hogy a Varela Biomédica fennmaradt tizennégy technológiájából tizenegy az én nevemhez kötődik.

És senki sem tudta, hogy soha nem írt alá szellemi tulajdonjogok jogi átruházásáról szóló szerződést.

Ahogy az autó elhajtott, rezegni kezdett a telefonom.

Nem ellenőriztem.

Még mindig el sem tudták képzelni, mit veszítettek el.

És én sem hittem el, mi fog történni.

2. RÉSZ

Három hónapig semmit sem tudtam a családomról.

Mexikóvárosba költöztem, telefonszámot változtattam, és egy új, állami regeneratív medicina program műszaki vezetőjeként kezdtem dolgozni. Évek óta először volt szerződésem, fizetésem, saját felszerelésem és a nevem is oda tartozott, ahová tartozott.

A Varela Biomédicánál más volt a helyzet.

Apám „ideiglenes segítséget” kért tőlem, miután befejeztem a PhD-t. Ez a segítség éjszakákba, hétvégékbe, sőt egész évekbe telt, jegyzőkönyveket írtam, eredményeket javítottam, és szellemi tulajdonnal kapcsolatos dokumentumokat készítettem anélkül, hogy hivatalos állást kaptam volna. Valahányszor szerződést kértem, Roberto ugyanazt a választ adta:

– Család vagyunk, Mariana. Ne bonyolítsd túl a dolgokat.

Ezért nem írtam alá soha jogátruházási szerződést.

És elővigyázatosságból minden verziót, minden e-mailt és minden eredeti fájlt dátummal ellátva elmentettem.

A baj első jele az új munkahelyem jogi osztályán keresztül érkezett. A Mexikói Iparjogvédelmi Intézet (IMPI) komoly aggályokat fogalmazott meg a Varela Biomédica által nemrégiben benyújtott négy szabadalmi bejelentéssel kapcsolatban. A műszaki leírások következetlenek voltak, alapvető paraméterek hiányoztak, és számos eredményt nem tudtak alátámasztani a benyújtott dokumentumok.

Nélkülem senki sem tudta, hogyan zárja át a szakadékokat.

Alejandro, akinek a befektetési cége finanszírozta apám cégét, ezután Lucíát nevezte ki „klinikai fejlesztési igazgatónak”. Ez lenyűgözően hangzott. A probléma az volt, hogy Lucía képes volt elismételni a magyarázataimat, de nem tudta, hogyan fogalmazza meg őket.

Beszélhetnék a bioanyagokról egy vacsorapartin.

Nem tudott szabadalmi igényt megvédeni egy elbíráló előtt.

A fájlok megmentésére felbérelt külső cég ennél rosszabbra bukkant: az eredeti szerző neve több tucat dokumentum metaadataiban szerepelt.

Mariana Varela Cárdenas.

A teljes szakmai nevem.

Egyetlen szerződés sem bizonyította, hogy átadtam volna ezeket a vizsgálatokat a cégnek.

Alejandro elkezdett keresni engem.

Felhívta korábbi kollégáit. Írt az egyetememnek. Megpróbált ismerősökön keresztül kapcsolatba lépni velem, de sehova sem jutott.

Végül Diego értette meg, hol a helye. Emlékezett rá, hogy évekkel korábban említettem egy szövetségi pályázati felhívást a szövetregenerációval kapcsolatban.

Ugyanazon az estén, ahogy később elmesélte, Alejandro megérkezett a szüleim házához egy szellemi tulajdonnal kapcsolatos audittal a hóna alatt.

– Roberto – kérdezte –, mondd, hogy Mariana aláírta az átruházást.

Apám nem válaszolt.

Nem volt rá szükség.

De az igazi katasztrófa még nem jelent meg.