Hat héttel később sürgős felülvizsgálati kérelmet kaptam a COFEPRIS-től. A Varela Biomédica klinikai vizsgálatot indított egy, a kutatásomon alapuló termékkel. Az engedély megszerzéséhez valaki benyújtott egy adatsort, amelyet azonnal felismertem.
Az enyémek voltak.
És hiányosak voltak.
Azt a mappát három szóval jelöltem meg: VÁZLAT. NINCS ÉRVÉNYESÍTVE.
Több hetes követéses vizsgálatra volt szükség, mivel az előzetes vizsgálatok során bizonyos betegeknél késleltetett gyulladásos választ észleltünk.
Lucía elvette a mappát a cég szerveréről, és úgy mutatta be, mintha végleges eredményeket tartalmazna.
A tanulmány már tizenegy hete futott.
Három résztvevőnél jelentkeztek olyan reakciók, amelyek összefüggésben állhatnak azzal a kockázattal, amelyet a hiányos adataim még nem zártak ki.
A COFEPRIS felfüggesztette a protokollt és vizsgálatot indított.
Egyik reggel bejött az igazgatóm az irodámba.
– Mariana, hivatalosan össze fogják hasonlítani a Varela Biomédica által benyújtott fájlt az eredeti fájljaiddal. Jelen kell lenned.
Gombót éreztem a gyomromban.
Nem Alejandro miatt.
Nem Lucia miatt.
A három emberért, akiknek soha nem lett volna szabad a családunk történelmének csapdájába esniük.
Két nappal később beléptem egy konferenciaterembe, tele tisztviselőkkel, ügyvédekkel, újságírókkal és cégképviselőkkel.
Alejandro a negyedik sorban ült.
Mellette Lúcia.
A rózsák éjszakája óta most először tűnt egyikük sem biztosnak magában.
Bekapcsoltam a képernyőt.
Az első dián az eredeti metaadatok, a digitális aláírásom és a figyelmeztetés látható, amelyet Lucia eltávolított a fájl elküldése előtt.
Aztán láttam, hogy apám elsápad.
Mert a következő dia nemcsak azt bizonyítaná, hogy az adatok az enyémek.
Ez bizonyítaná, hogy ki módosította a fájlt.
És amikor a név megjelent a képernyőn, az egész szoba elcsendesedett.
3. RÉSZ
A képernyőn Lucía Varela név jelent meg.
Nem gyanú vagy értelmezés volt. A rendszer rögzítette az összes módosítást: a dátumot, az időpontot, a felhasználót, az eredeti fájlt és a beküldött verziót. Lucía megnyitotta a mappát, eltávolította a „VÁZLAT. NINCS ÉRVÉNYESÍTVE” figyelmeztetést, megváltoztatta a dokumentum címét, és exportált egy PDF másolatot. Ezután a vállalati fiókjából elküldte a fájlt a szabályozási dokumentációt készítő csapatnak.
A szobát morajlás töltötte be.
Lucia úgy nézett rám, mintha odaírtam volna a nevét.
Alejandro felé fordult.
– Mondd, hogy van rá magyarázat.
Kinyitotta a száját, de nem válaszolt.
Folytattam a prezentációt.
Elmagyaráztam, hogy a kezdeti eredmények az első hetekben ígéretesnek tűntek, de a belső vizsgálat még nem fejeződött be. Megmutattam a teljes táblázatokat, amiket megőriztem. Ezekből kiderült, hogy miért nem engedélyeztem soha ezen adatok felhasználását egy emberi kísérlet alátámasztására: egy kis csoportban egy késői stádiumú gyulladásos reakció alakult ki, amely további elemzést igényelt.
Nem állítottam, hogy Lucía bárkit is meg akart volna bántani.
Nem kellett volna megtennie.
A dokumentumok magukért beszéltek.
Egy COFEPRIS tisztviselő megkérdezte:
—Hozzáfért a cég a teljes verzióhoz?
– Nem a céges szerveren keresztül – feleltem. – A működő verziót eltávolítottam, amikor elmentem, mert az még mindig személyes, meg nem osztott kutatási anyag volt. De az eredeti dokumentumokat és a biztonsági mentéseket a teljes előzményekkel együtt megtartottam.
Egy másik tisztviselő Robertóra nézett.
– Volt-e a Varela Biomédicának Dr. Mariana Varela Cárdenas által aláírt szellemi tulajdon átruházási szerződése?
Apám elhelyezkedett a székben.
– Családi megértés volt.
– Megkérdeztem, hogy van-e aláírt dokumentum.
Roberto hallgatott.
Alejandro lehunyta a szemét.
Abban a pillanatban megértettem, hogy nem tudott mindent. Tudott Lucíáról. Tudott a hátam mögött elkészített lánykérésről. Tudta, hogy a családom elvárja tőlem, hogy hangtalanul tűrjem a megaláztatást.
De azt nem tudta, hogy több millió dolláros befektetése olyan kutatásokon alapult, amelyek jogilag nem tartoztak a céghez.
Nem éreztem elégedettséget.
Még nem.
Csak fáradtság.
A meghallgatás vége után eltettem a dokumentumaimat, és egy mellékfolyosón keresztül távoztam. Lépteket hallottam magam mögött.
—Mariana.
Felismertem a hangot.
Alejandro addig közeledett, amíg egy biztonsági őr nem jelezte, hogy nem mehet tovább.
–Beszélnem kell veled.
Megálltam.
Nyolc hónappal korábban bármit megadtam volna azért, hogy úgy nézzen rám, ahogy akkor: figyelmesen, kétségbeesetten, tudatában a jelenlétemnek.
Ez már semmit sem jelentett.
—A céggel kapcsolatos mindent az ügyvédeimnek kell intézniük.
– Nem a cégről beszélek.
-De igen.
– Mari, nem tudtam a szabadalmakról. Roberto azt mondta, hogy minden a Varela Biomédica tulajdona. Lucía biztosított róla, hogy a technikai oldalról is gondoskodni fog.
– És te hittél neki.
– Hibáztam.
„Nem hiba volt, Alejandro. Hiba az, ha rossz kijáratnál hajtottál le a Periféricón. Házassági ajánlatot intéztél a húgomnak a szüleim házában, amikor még jegyesek voltunk.”
Lesütötte a tekintetét.
– Tudom, hogy nincs jogom tőled semmit kérni.
– Ebben egyetértünk.
– De ez sok embert tönkretehet.
Arra a három emberre gondoltam, akik a tanulmány során hasonló reakciókat tapasztaltak.
– Már eleget pusztítottak.
Továbbmentem.
Három nappal később az ügyvédeim hivatalosan értesítették a Varela Biomédicát, hogy tizenegy technológiai fejlesztés tulajdonjogát fogom magamra igényt tartani. A cég azt válaszolta, hogy mindent „családi együttműködési kapcsolat” keretében hoztak létre, és ezért a vállalati vagyon részének kell tekinteni.
A probléma számukra egyszerű volt: a családi bizalom nem helyettesíti a szerződést.
Kaptam e-maileket, amelyekben kértem az álláspontom hivatalossá tételét. Kaptam Robertotól elutasító válaszokat. Dátumozott vázlataim voltak. Laboratóriumi naplóim voltak. Szerzői feljegyzéseim voltak. Még egy üzenetem is volt apámtól évekkel ezelőttről:
