Tetszett neki látni őt ott. Ugyanez az öröm megrémítette.

Amikor Lucia elment egy másik játékot keresni, odalépett.

– Nem tudom, honnan jött neki ez a kérdés.

– Talán hallott valamit.

Valéria összeszorította a száját.

– Anyám néha az apjáról beszél.

– Most nem kell magyarázkodnod.

A látogatás rövid volt, ahogy megbeszélték. Mielőtt elindultak volna, Alejandro megkérdezte Valeriától, hogy elbúcsúzhat-e Lucíától.

A lány felvette a dinoszauruszt.

– Legközelebb jobban kell tanulnod.

– Majd leírom.

Azon az estén Valeria beszélt Carmennel.

– Lucía megkérdezte, hogy Alejandro el fog-e tűnni.

Az anyja becsukta a szekrényt.

– Ezt sosem mondtam neki.

– De figyelj, amikor azt mondod, hogy végül mindenki elmegy.

– Azt akarom, hogy légy óvatos.

– Akkor beszélj róla velem.

Valéria megkönnyebbülten felsóhajtott.

–Nem akarom, hogy azzal a várakozással éljen, hogy elhagyják, mielőtt találkozik valakivel.

Carmen leült. Fáradtnak tűnt.

– Még mindig emlékszem arra az estére.

-Én is.

Valéria megfogta a kezét.

– De nem tehetjük fel minden este.

Alejandro elkezdett az életének részévé válni anélkül, hogy átvette volna az irányítást felette.

Mindig megkérdezte, mielőtt meglátogatta. Soha nem jelent meg olyan ajándékokkal, amelyeket Valeria ne tudott volna viszonozni, és nem is próbálta meg rendezni a számláit anélkül, hogy megkérdezte volna a lányt.

Amikor epret vitt, segített megmosni is. Amikor Lucía mesét akart, oda ült, ahová Lucía mutatott.

Egy délután 40 percet töltött egy játékkonyha javításával. A lány minden mozdulatát felügyelte.

– Az az ajtó nem záródik.

—Ya vi.

– Anyukám ragasztószalaggal rögzítette.

Alejandro a kis bútordarabra nézett.

– A film jól sikerült.

Valeria, aki az asztaltól hallgatta, elmosolyodott.

Nem azzal versenyeztem, amit ő épített.

Idővel Valeria mesélt neki az elhagyás utáni kora reggelekről, a dupla műszakokról, és arról a szégyenről, amit akkor érzett, amikor az emberek Lucia apjáról kérdezősködtek, mintha meg kellene magyaráznia a döntéseit.

Alejandro anélkül hallgatta, hogy megtörte volna.

Magáról is beszélt. Nehéznek találta eldönteni, hogy mikor akarja valaki megosztani az életét, és mikor csak azt, amit a pénze kínálhat.

– Hozzászoktam, hogy túl sok kérdést teszek fel, mielőtt megbízom.

–Megszoktam, hogy nem kérdezek, mert ijesztő volt hallani a választ.

Azon az éjszakán, miután Lucia elaludt, Valeria bevallotta:

-Félek, hogy ezt elveszítem.

Alejandro letette a csészét.

– Melyik rész?

– A lányom lelki békéje.

A nő ránézett.

-És te.

Megfogta a kezét.

– Akkor ne fussunk.

Hónapokkal később Valeria találkozott Alejandro családjával. Natalia bűntudatos mosollyal üdvözölte.

– A fogadás egészen jól sikerült.

– Még mindig nem bocsátottam meg neked.

Alejandro anyukája, Doña Teresa, a pékségről kérdezett, és meghallgatta a teljes választ. Vett Lucíának egy könyvet a dinoszauruszokról, és azt javasolta, hogy süssenek sütiket egy másik nap.

Senki sem mutatta be komplikációként.

Carmen azonban továbbra is ideges maradt. Egy családi összejövetelen négyszemközt beszélt Alejandróval.

—Lucía nagyon gyorsan kötődik hozzá.

-Tudom.

– És a lányomnak már egyszer össze kellett szednie a darabokat.

Valeria a folyosóról hallgatózott.

– Anya, nem kérheted tőle, hogy élete végéig garanciákat adjon.

Carmen megfordult.

– Valakinek fel kell tennie ezeket a kérdéseket.

– Én készítem őket.

Valéria gombócot érzett a torkában.

– Nem kell úgy beszélned, mintha semmit sem tanultam volna.

Alejandro nem próbálta meg fellengzős ígérettel lezárni a beszélgetést.

– Értem az aggodalmadat.

Először Carmenre, majd Valeriára nézett.

– De nekünk kell meghoznunk a döntéseket a kapcsolatunkkal kapcsolatban.

Carmen hallgatott. Napokkal később bocsánatot kért a lányától.

Ahogy közeledett Lucia negyedik születésnapja, egy kis bulit szerveztek Teresa kertjében. Valeria sütötte a tortát, Alejandro pedig a kislány által választott dinoszauruszos dekorációkat szerezte be.

Hetek óta fontolgatta a lánykérés lehetőségét. Már beszéltek a közös jövőről, de úgy akart kérdezni, hogy nem kell Valeriának úgy éreznie, hogy a lánya nevében kell felelnie.

A „Las Mañanitas” eléneklése után Lucía papírkoronával rohant felé.

-Apu!

Az udvar elcsendesedett.

Valeria felállt. Alejandro mozdulatlan maradt, miközben a lány a fejére helyezte a koronát.

– Ma te vagy az apám.

És a süteményes tányér mellett Valeria meglátott egy kis dobozt, amit Alejandro vett elő a zsebéből.

3. rész

Alejandro azonnal becsukta a dobozt és eltette.

Nem nyitotta ki Lucia előtt. Nem ragadta meg az alkalmat, hogy feltegye a kérdést, amire hetek óta készült.

Valeria odalépett a lányához.

– Szerelmem, a neve Alejandro.

Lucia összevonta a szemöldökét.

– De azt akarom, hogy ő legyen az apám.

Valeria érezte, hogy mindenki őt bámulja. Teresa intett a többieknek, hogy folytassák a sütemény tálalását, egy kis teret engedve nekik.

Alejandro leült egy alacsony székre, szemben a lánnyal.

– Nagyon szeretlek, Lucia.

Megvárta, hogy a lány ránézzen.

– És szeretek veled lenni.

– Szóval igen?

– Majd beszélünk erről anyával.

Mosolygott.

– Mostantól rám teheted a koronát.

A lány ismét megigazította. Aztán egy másik kisfiú hívta játszani, és elszaladt.

Valéria mellette maradt.

– Láttam a dobozt.

Sándor levette a koronáját.

– Szeretnék kérdezni valamit.

-Tudom.

– De nem így.

Oda nézett, ahol Lucia játszott.

-Köszönöm.

Egy pillanatig leültek az árnyékban.