– De… a gyerekek…

– Nincs semmi dolgom, ugye?

Valéria egy pillanatra elállt a lélegzete.

Terézia így folytatta:

– Szóval itt ülök. Semmit sem csinálok.

És letette a telefont.

Remegett a keze utána, de soha többé nem hívta.

Azon az estén Mauricio meglátogatta.

– Anya, Valeria kétségbeesett.

-Gondolom, igen.

– Nem akart megbántani.

-Tudom.

– Akkor miért csinálod ezt?

Teresa elővett egy jegyzetfüzetet.

– Hétfő: 7:50-kor érkezem. Emiliano, általános iskola. Camila, óvoda. Mateo velem van. 2:40-kor megyek Emilianoért. 3:30-kor megyek Camiáért. Kedd, logopédia. Szerda, úszás. Csütörtök, általában megvárom a szerelőt, mert ti soha nem tudjátok. Pénteken 8:00-ig maradok.

Mauricio lesütötte a tekintetét.

– Ez az én hetem, fiam. Már három éve ez a hetem.

– De ők az unokáid.

Terézia ránézett.

– Igen. Szeretem őket. De mondjon valamit: ha egy másik nő pontosan ugyanezt csinálná, napi nyolc vagy tizenkét órát, heti öt napon… azt mondaná, hogy nem dolgozik?

Mauricio kinyitotta a száját.

Nem válaszolt.

Pénteken sürgősen felvettek egy bébiszittert.

Négy órán át tartott.

Mateo a délelőttöt azzal töltötte, hogy Teresát kereste a szobákban.

– Nagymama… Nagymama…

Kamilla nem volt hajlandó enni.

A nő felhívta Valeriát, és udvariasan így szólt:

„A gyerekeid aranyosak, de túlságosan hozzászoktak a nagymamájukhoz. Alkalmazkodniuk kell.”

Valeria kifizette az egész napot.

Délután úgy döntött, hogy személyesen jön érte Camila.

Hihetetlenül büszkén érkezett az óvodába.

Mennyire lehet nehéz felvenni a saját lányodat?

Belépett.

Végignézett a folyosókon.

Nem tudtam, melyik szoba az.

Camila szekrényét sem ismerte fel.

Egy tanár közeledett.

— Kit keresel?

– És Camila Mendoza.

-Te…?

Valéria összevonta a szemöldökét.

– Az édesanyád.

A tanár átnézte a listát.

– Elnézést. Még sosem láttalak. A nagymamád, Teresa, mindig eljön.

Valeria érezte, hogy ég a füle.

A tanárnak igazolványt kellett kérnie tőle.

Amikor Camila végre kijött, egy rajzot tartott a kezében.

Amikor meglátta az anyját, elmosolyodott.

Aztán a lány mögé nézett.

– És a nagymamám, Tere?

Valeria lehajolt, hogy bekösse az egyik cipőjét.

– Ma érted jöttem.

Az autóban Camila megmutatta a rajzát.

Volt ott egy ház, három gyerek és egy nő egy táskával.

–Ő én vagyok. Ő Mateo. Ő Emiliano. Ő pedig nagymama.

Valéria nyelt egyet.

-Én is?

Kamilla néhány másodpercig gondolkodott.

– Dolgozol.

Szomorúság, szemrehányás nélkül mondta.

Mintha azt mondanák, hogy holnap esni fog.

Azon az éjszakán Valeria először látott egy papírlapot, amelyet egy chili alakú mágnessel ragasztottak a hűtőszekrényhez.

Három évig voltam ott.

Időbeosztások. Telefonszámok. Terápiák. Úszás. Tanárok nevei. Gyógyszerek.

A végén egy nagy betűkkel írt cetli állt:

„Camila fél a fürdőszobai szárítógéptől. Ne kapcsold be.”

Valéria nem tudta.

Lehúzta a lepedőt.

Leült.

És ahogy elkezdte beírni ezt a láthatatlan életet a naplójába, rájött, hogy aminek most felfedezni fognak, annak semmi köze egy egyszerű családi vitához.

Azzal volt kapcsolatos, hogy ki nevelte fel valójában a gyerekeit, miközben ő folyton azt hajtogatta, hogy az a nő „semmit sem tett”.

3. RÉSZ

A következő hétfőn Valeria és Mauricio háza másképp kezdett működni.

Nem jobb.

Csak más.

Emiliano meghosszabbított órákban maradt hatig.

Mauricio beszélt a főnökével, és hetente háromszor korábban kezdett bejárni, hogy el tudja hozni Camilát.

A logopédiai foglalkozásokat szombatra helyezték át egy másik szakemberhez, aki csaknem ötszáz pesóval többet kért alkalmanként.

Találtak egy magán napközit Mateónak, részmunkaidőben.

Amikor Valeria meglátta a havi befizetést, néhány másodpercig a számítógép képernyőjét bámulta.

Aztán elvégzett egy másik számítást.

Magában foglalta a szállást, a meghosszabbított munkaidőt, a terápiát, a szállítást, az étkezést, a heti két délutánra felvett személyt, és azokat a munkaórákat, amelyeket Mauricio néhány pénteken elveszített.

Nem mondta ki hangosan az összeget.

Nem volt rá szükség.

Teresa láthatatlan munkájának most először volt ára.

És az ár sokkal magasabb volt, mint azt bármelyikük el akarta volna képzelni.

Az első két hétben Valeria és Mauricio szinte minden este veszekedtek.

– Nem tudok minden nap ötkor kimenni.

– És én?

– Vannak munkáim.

– Vannak ügyfeleim.

– Akkor fel kell vennünk valakit.

– Milyen pénzből?

Mígnem egy este, miután tizenöt percig vitatkoztak azon, hogy kinek kell elvinnie Mateót másnap, mindketten elhallgattak.

Valeria a hűtőszekrényhez ment.

A Teresa által írt lap még mindig ott volt.

Az egyik sarokban egy kis szószfolt volt, és egy részét kifakította a nap.

– Anyukád régen egyedül csinálta ezt – mondta Valeria.

Mauricio nem válaszolt.

–Mindezt. Egyedül.

-Igen.

– Hogyhogy nem láttuk meg soha?

Mauricio végigsimított az arcán.

– Mert mindig ezt csinálták.

Ez volt az első olyan beszélgetés, amelyben egyikük sem próbálta megvédeni magát.

Teresa eközben olyasmit tanult, amit már majdnem elfelejtett: milyen is egy nap, ami az övé volt.

Kedden elment az egészségügyi központba.

Hónapok óta halogattam a kontrollvizsgálatokat, mert azok mindig egybeestek az iskolával, az óvodával, a terápiával vagy egy Valeriával való találkozóval.

Az orvos megkérdezte tőle:

– Mióta fáj a hátad?

Terézia gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Nem tudom. Nem sokat.

Gyakorlatokat, tanulást és pihenést írtak elő.

Amikor elment, nem kellett senkiért rohannia.

Húsz percig ült egy padon.

Aztán elsétált egy kis piacra, vett fahéjas teát, édes kenyeret és két virágcserepet.