Egyet a bazsalikomnak.

Még egyet petrezselyemnek.

Csütörtökön meglátogatta barátját, Elenát, akit majdnem egy éve nem látott.

– Nézd, ki emlékezett rám, hogy létezem – mondta Elena, miközben kinyitotta az ajtót.

Terézia elmosolyodott.

– Ne kezdj bele.

– És az unokák?

— A szüleikkel.

Elena felvonta a szemöldökét.

-Csoda.

Terézia hangosan felnevetett.

Nem emlékeztem, mikor nevettem így utoljára.

Este kilenc utánig beszélgettek.

Más időben, hét órakor Teresa már az órára nézett volna, a visszaút buszát számolgatta volna, és azon tűnődött volna, vajon megérkezett-e Valeria.

Azon az estén egyszer sem nézett az órára.

De hiányoztak neki az unokái.

Persze, hogy hiányoztak.

Voltak reggelek, amikor arra ébredtem, hogy hallom Mateót.

Amikor elmentem egy általános iskola mellett, és hátizsákos gyerekeket láttam, Emiliano jutott eszembe.

A szupermarketben talált egy csomag sütit, amit Camila imádott, és ösztönösen betette a kosárba.

Aztán kivette.

Aztán visszatette.

– Nagy ügyet csinálok a sütikből – motyogta.

Nem büntettem a gyerekeket.

Ez volt a legnehezebb része.

Teresa tudta, hogy nem tettek semmit.

De azt is megértette, hogy ha azonnal visszatér, minden visszaesik rá.

Szükségük volt rá.

Igen.

De az, hogy szükséged van valakire, nem jogosít fel arra, hogy kisajátítsd az idejét.

Vasárnap délután kopogtak az ajtón.

Teresa remélte, hogy láthatja Mauriciót a gyerekekkel.

Valéria volt az.

Kizárólag.

Egy nagy kancsó hibiszkuszvizet cipelt.

– Bejöhetek?

Terézia nyitotta ki.

Leültek a konyhában.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.

Valeria a virágcserepekre nézett az ablakpárkányon.

– Mi az?

– Bazsalikom. A petrezselyem még nem csírázott ki.

-Gyönyörű.

Újabb szünet.

Valeria letette a kancsót az asztalra.

– Jamaicai idő van.

-Köszönöm.

– Mindig vittem neki meggyvizet.

-Igen.

– Tetszik neked?

Terézia alig mosolygott.

-Nem.

Valéria felnézett.

-Nem?

– Gyerekkorom óta nem szeretem.

– És miért nem mondtad el nekem soha?

– Soha nem kérdezted.

A kifejezés nem volt kegyetlen.

Pontosan ezért fájt jobban.

Valeria lenézett a kezére.

– Anya… Azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem.

Terézia várt.

– De nem akarom csak annyit mondani, hogy „elnézést kérek azért, amit mondtam”, mert szerintem az túl könnyű lenne.

Mély lélegzetet vett.

– Tényleg azt hittem, szabad vagy. Hogy azért jöttél, mert akartál. Hogy a gyerekekkel lenni nem… munka.

Teresa nem szakította félbe.

– És aztán megpróbáltam azt tenni, amit te.

Valeria rövid, zavart nevetést hallatott.

– Az első kedden már dél előtt majdnem elvesztettem az eszemet. Szerdán elfelejtettem úszni. Pénteken azt sem tudtam, melyik tanterem a saját lányomé.

Terézia a csészére nézett.

– Camila megkérdezte, hol vagy – folytatta Valeria. – Mindenki előtt.

– Kitaláltam.

– Aztán mutatott nekem egy rajzot.

Terézia felnézett.

– Te szerepeltél a rajzon. Én nem.

– Te vagy az anyja, Valeria.

– Igen. De én mindig dolgoztam.

A hangja kissé rekedtes volt, bár nem sírt.

– És azt hiszem, évekig ezt használtam magyarázatként mindenre.

Terézia hallgatott.

Valeria egy összehajtott papírlapot vett elő a táskájából.

Nem számlákról vagy szerződésekről volt szó.

Annak az ütemtervnek a másolata volt, amit Teresa a hűtőszekrényen hagyott.

– Mindezt bemásoltam a határidőnaplómba. Tudod, mi volt a legrosszabb az egészben?

Terézia megrázta a fejét.

– Az üzenet a fürdőszobai szárítógéptől.

Terézia elmosolyodott.

– Camila retteg tőle.

– Nem tudtam.

-Most már igen.

Valéria mély levegőt vett.

– Én is elvégeztem a matekot.

—Mi újság?

– Mennyibe kerül mindennek a cseréje, amit régen csináltál?

Teresa halkan felnevetett.

-ÉS?

– Nem akarom megmondani az összeget, mert zavarban vagyok.

Mindketten elmosolyodtak.

A feszültség most először enyhült.

– Nem azért jöttem, hogy visszahívjalak, mint azelőtt – mondta Valeria.

Terézia figyelmesen nézte.

– Mauricio velem akart jönni, de nemet mondtam neki. Hogy ezt magamnak kell elmondanom neki.

-Rendben van.

– Azért jöttem, hogy elmondjam, most már értem, miért mentél el.

– Nem mentem el.

– Abbahagyta az érkezését.

— Az nem ugyanaz.

Valéria bólintott.

—Igazad van.

Újabb csend lett.

Aztán megkérdezte:

– Szeretnéd továbbra is látni a gyerekeket?

Teresa ütést érzett a mellkasán.

– Persze, hogy akarok.

– Mateo minden nap kérdezősködik felőled.

Teresa összekulcsolta a kezét az asztalon.

– Én is hiányolom őt.

Camila mutatni akar neki néhány rajzot. Emiliano pedig azt mondja, hogy nem bánja, de tegnap háromszor is megkérdezte, hogy tudom-e, mikor jön.

Terézia nevetett.

– Ez nagyon Emiliano-ra jellemző.

Valéria felvidult.

– Szóval… eljöhet?

Teresának kellett néhány másodperc.

—Szerdánként.

Valéria pislogott.

– Csak szerdánként?

– És néhány szombaton is.

Valeria kinyitotta a száját, de elhallgatott.

Terézia így folytatta:

– Nem azért, hogy műszakokat töltsek be. Nem azért, mert megbeszéléseid vannak. Nem azért, mert a bébiszitter hiányzik. Azért megyek, mert az unokáimmal akarok lenni.

-Rendben van.

– És ha ezeken a napokon kívül bármire szükséged van, csak szólj.

-Természetesen.

– A kérés azt jelenti, hogy nemet mondhatok.

Valéria nyelt egyet.

Ez a terület volt az igazi határ.

-Igen.

Teresa egyenesen ránézett.

– És ha nemet mondok, nem lesznek arcok, szemrehányások, vagy az, hogy „de szabad vagy”.

– Nem lesz olyan.

– Akkor egyetértünk.

Valeria elmosolyodott, kimerülten, de őszintén.

— Egyetértünk.