Rosa a tavasz végén született, több hetes kontrollvizsgálatok és várakozás után.

Carmen Clarával maradt a kórházban. Amikor a kislányt anyja mellkasára fektették, ösztönösen Mateót kereste a szobában.

A fájdalom teljes erővel visszatért.

Klára is az ajtó felé nézett.

Egyikük sem tett úgy, mintha nem tette volna meg.

– Szerette volna látni – suttogta a fiatal nő.

-Sok.

Aztán Carmen kinyújtotta a kezét, és Rosa összefonta az ujjait a mutatóujja körül.

A kertben lévő rózsabokrok miatt választották ezt a nevet. Hónapokig hervadtnak tűntek; aztán Carmen apró rügyeket fedezett fel az öreg ágak alatt.

Nem azért virágoztak újra, mert valaki erre utasította őket. Gondoskodásra és időre volt szükségük.

Otthon Tizón biztonságos távolságból megszagolta a takarót. Carmen előkészítette a helyét az ajtó mellett, távol a kiságytól, és olyan ünnepélyességgel beszélt hozzá, mintha valaki fontos híreket jelentene be.

– Most hagynunk kell őket aludni.

A tyúkok hajnalban is követelték az ételt, közömbösen az új lakók alváshiánya iránt.

Nehéz éjszakák jártak. Rosa sírt, Clara túlterheltnek érezte magát, Carmen pedig nem emlékezett, hová tette a szemüvegét.

Egyik kora reggel végül nevettek, mert a nő zseblámpával kereste a cumiját.

Az öröm így tért vissza: esetlenül, fáradtan, anélkül, hogy bárkit is kitörölt volna.

A piaci stand hónapokkal később érkezett, amikor Clara készen állt, és sikerült megszervezniük Rosa gondozását.

Nem volt csodasor.

Az első reggel 10 almás pitét és 24 fánkot hoztak. 6 pitét eladtak, és a fánkok valamivel több mint felét.

Carmen csalódottan nézett a maradék dobozokra.

– A fiad megette volna, ami maradt – mondta Clara.

– És azt mondta volna, hogy szívességet tett nekünk.

A következő héten jobban igazított mennyiségekkel tértek vissza.

Egy vásárló visszatért egy újabb tortáért. Egy férfi kettőt rendelt a családi étkezéshez. Marisa elkezdte ajánlgatni az édességeit, amikor valaki olyan dolgokat kért, amiket nem ő készített.

Egy egyszerű nevet választottak: A Rózsák.

Az asztalterítőre egy kártyát tettek a hozzávalókkal és a rendelés leadásához szükséges telefonszámmal. Mögötte, a vásárlók elől elrejtve, Mateo kis fényképét tartották.

Nem eladásra használták. Szerették hordani.

Néhányan őszintén segítettek. Mások elmondták a véleményüket.

Egyik reggel odalépett hozzá a szomszéd, aki Carment „annak a nőnek” nevezte.

–Végül is jól jött, hogy gondoskodtál az anyósodról. Otthon és üzlet.

Clara a tálcára tette a fogót.

Carmen válaszolt előtte.

– Amikor megérkezett, piszkos edényeket és adósságokat talált. Ezt találta.

A szomszéd megpróbált nevetni.

– Ez csak egy szófordulat volt.

– Nos, akkor beszélj óvatosabban.

Clarának nem kellett védekeznie. Hónapokig védte Carment; most Carmen ugyanezt megteheti érte.

A kifizetések lassan érkeztek.

Minden kifizetést rögzítettek. Különválasztották a kiadásokat, félretettek egy kis összeget váratlan eseményekre, és kifizették a megbeszélt díjat. Voltak lassú hetek, meghibásodás, és egy rendelést lemondtak, miután már megvették az alapanyagokat.

Senki sem dolgozott örökké ingyen. Ha egy szomszéd segített egy nagy feladatban, a munkájáért fizettek.

Az üzlet eléggé megnőtt ahhoz, hogy fenntartsa magát anélkül, hogy meggazdagodtak volna, vagy minden éjszakát ébren kellett volna tölteniük.

Amikor kifizették az utolsó számlát, Rosa már próbált felállni, a kanapéba kapaszkodva.

Carmen hazatért, a táskájában a nyugtával.

Mateo fényképe mellé tette.

Aztán felhívta Clarát.

– Gyere és nézd meg ezt.

A fiatal nő elolvasta a dokumentumot, és megölelte.

Egyetlen briliáns mondat sem hangzott el. Carmen a vállának dőlve ismételgette a „vége”-et, mintha addig akarná hallani ezeket a szavakat, amíg el nem hiszi őket.

Oscar hetekkel később jelent meg.

Ezúttal egy jobb ajánlatról beszélt.

– Most, hogy lányod van, talán valami kényelmesebb ruhadarab felelne meg neked.

Carmen továbbra is a kapun tartotta a kezét.

– Majd mi döntünk, ha el akarjuk adni.

– Csak segíteni próbálok.

– Akkor ne mondogasd nekünk, hogy nem tudjuk.

Oscar elment. Tizón figyelte, ahogy elmegy, és visszafeküdt a napra.

Carmen délután kivett egy dobozt a szekrényből. Benne Mateo régi sodrófája volt, amit Clara anélkül hozott magával, hogy hozzá mert volna nyúlni.

„Ezt megtarthatjuk” – mondta. „Vagy befejezhetjük a szobát.”

Clara végigfuttatta az ujjait a fogantyún.

Juliánt hívták segítségül. Ugyanazt a lágy zöldet választották. Rosa Carmennel volt a kertben, amíg ők szellőztették a levegőt és dolgoztak.

Clara kifestett egy kis falrészletet.

Sírt egy kicsit.

Aztán folytatta.

Amikor végeztek, oda helyezték a kiságyat, ahol a reggeli fény besütött. Egy komódra tették Mateo fényképét és egy másikat is hármukról, amelyet a piaci stand előtt készítettek.

Senki sem foglalta el a helyét.

Sikerült helyet csinálniuk azoknak, akik még ott voltak.

Másnap reggel Carmen kávét főzött, és két csészét tett az asztalra. Rosa megkopogtatta a tálcát az etetőszékén. A teraszról csirkék csörgése és Tizón nyakörvének csilingelése hallatszott.

Clara kócosnak tűnt, a kislány pedig utána kiabált.

– Ma nem kell semmilyen hegyet megmászni – viccelődött Carmen.

A fiatal nő leült mellé.

Carmen megszokásból nézett a kapura. Hónapok óta számolgatta a hátralévő időt az úton, attól tartva, hogy eljön a nap, amikor senki sem tér vissza.

Most hallotta, hogy Clara kinyitja a teáskanálas fiókot.

És végre sikerült levennie a szemét az útról.