A fiatal rendőrre néztem, miközben egy sokkos állapotban lévő, engedelmes maszkot ragasztott az arcomra. – Csak el kell hoznom Leo asztma inhalátorát a konyhából – hazudtam simán, a hangom remegett a begyakorolt ​​törékenységtől. – Kérem. Csak egy perc.

Bólintott, és átlépett a sárga szalagon. Elsurrantam a konyha mellett, és nesztelenül elindultam a folyosón David dolgozószobája felé. Az ajtó résnyire nyitva volt.

A szoba nagyrészt érintetlen volt, leszámítva egy feltűnő rendellenességet. David nehéz mahagóni könyvespolcát erőszakosan ellökték a faltól a dulakodás során. Letérdeltem a keményfa padlóra. David mindig azt állította, hogy a szegélylécfűtés melletti padlódeszkák a víz okozta károktól elgörbültek.

Végigfuttattam az ujjaimat a sötét tölgyfa deszkák illesztésén. Egy mikroszkopikus rés tátongott. Előhúztam egy acél levélbontót az asztalfiókjából, és a fának támaszkodva a résbe illesztettem. Éles reccsenéssel a műpadló leesett.

Félrehúztam, és bekukkantottam a padlógerendák közötti sötét üregbe. A porban egy nehéz, matt fekete acél széf hevert. Egy luxuskategóriás, katonai minőségű széf volt.

Kihúztam. Megdöbbentően nehéz volt. A felső panelt bámultam. Nem csak billentyűzet volt rajta. Közvetlenül a digitális számok felett egy elegáns, téglalap alakú üvegszkenner volt. Egy biometrikus ujjlenyomat-olvasó.

Hideg rettegés gyűlt össze a gyomromban. David arrogáns volt, de nem bánt gondatlanul azzal, ami ebben a dobozban volt. Egy jelszó nem lett volna elég. Szükségem volt az ujjlenyomatára.

Hátradőltem a sarkamra, az üres ház csendje a dobhártyámat nyomta. Ezt itt nem bírtam feldolgozni. Kórházba kellett mennem. Le kellett ülnöm a férfi mellé, aki egy rémálmot hozott az ajtóm elé, rá kellett mosolyognom, és fizikailag el kellett lopnom a biometrikus adatait anélkül, hogy észrevenné.

Visszatoltam a széfet a mélyedésbe, visszahelyeztem a padlódeszkát, majd felálltam, és kisimítottam az egyenruhámon a gyűrődéseket.

Ahogy megfordultam, hogy elmenjek, egy árnyék vált le a folyosó faláról. Megdermedtem.

Nem rendőr volt. Egy férfi egy elegáns, szabott, szénszürke öltönyben. Sápadt szeme volt, mindenféle érzelem nélkül, és egyenesen David irodájának ajtaját bámulta.

– Miller asszony? – kérdezte a férfi sima és nyugtalanítóan nyugodt hangon. – Silas vagyok. A férje kollégája. Hallottam a szörnyű tragédiáról. Azért jöttem, hogy megnézzem, van-e valami, amit… feltakaríthatok.

3. fejezet: Egy szörny pulzusa

A kórházi szobában fertőtlenítő és művirágdíszek szaga terjengett. David felült az ágyban, homlokára kötést csatolva, és gyömbérsört kortyolgatott. Felnézett, amikor beléptem, és azonnal a kimerült mártíromság álarcát öltötte magára.

– Sarah – lehelte, és kinyújtotta a kezét.

Erőltettem a lábaimat, hogy mozogjanak. Karjaimmal átöleltem a vállát. „David! Istenem, annyira féltem!”

A nyakába temettem az arcom, és becsuktam a szemem, hogy ne érjen el a rám törő undor. Izzadságszag és olcsó kórházi szappan szaga áradt belőle.

– Most már biztonságban vagyunk, kicsim – mormolta, miközben a hajamat simogatta. – Csak egy őrült drogos, aki drogpénzre vadászik. Soha többé nem jön vissza.

Elhúzódtam, és remegő mosolyt erőltettem az arcomra. A szemem sarkából láttam, hogy az ajtó lassan kinyílik. Silas lépett be a szobába.

– David. Jó látni téged egy darabban – mondta Silas.

David mosolya egy pillanatra eltűnt, mielőtt visszatért volna, feszesebben és erőltetettebben. „Silas. Köszönöm, hogy eljöttél.”

Silas nem Davidre nézett. Rám nézett. Sápadt szeme végigpásztázta az arcomat, az egyenruhámat, a kezeimet. „Sikerült kimentened valamit a házból, Sarah? El tudom képzelni, hogy az iroda egy romhalmaz volt. Kitakarítottad a… rendetlenséget a könyvespolcok körül?”

A szívem a bordáimhoz vert. Tudja. Próbára tett. Ő volt a takarítónő abban a szindikátusban, amit David vezetett.

– Túl kétségbeesett voltam – mondtam, hangomban tökéletesen csengett egy anya hisztériája. – Csak felkaptam Leo inhalátorát és elrohantam. A többit a rendőrség intézi.

Silas egy hosszú, gyötrődő pillanatig bámult rám, próbálva lehúzni rólam a bőrt, hogy lássa az igazságot alattam. Végül kurtán biccentett, és egy széket húzott a szoba sarkába, keresztbe téve a lábát. Nem akart elmenni.

Lenéztem David kezére, ami a takarón pihent. A jobb hüvelykujja. A kulcs.

A zsebemben egy darab fényes, átlátszó forenzikus ragasztószalag volt, amit egy csomagolóautomatáról téptem le a boltban. Kétségbeesett, bizonyítatlan kockázat volt.

– David, annyira hidegek a kezeid – suttogtam, és a jobb kezét az enyémbe húztam. A testemet a keze és Silas látótere közé helyeztem.

Simogattam a kézfejét, az odaadó, rémült feleség szerepét játszva. Lassan, módszeresen kihúztam az átlátszó ragasztószalagot a zsebemből. Könnytörléssel álcázva magam, erősen a hüvelykujját a ragasztós oldalához nyomtam, ügyelve arra, hogy ne maszatoljam el a peremeit.

– Annyira örülök, hogy élsz! – zokogtam, miközben kihúztam a ragasztószalagot és a tenyerembe rejtettem.

Felálltam, és megtöröltem a szemem. „El kell mennem a nővéremhez, hogy megnézzem, hogy van Leo. Ma este visszajövök, és hozok neked valami igazi kaját.”

– Siess vissza! – mondta David, és felvillantotta azt a szociopata, megnyugtató mosolyát.

Megfordultam és az ajtó felé indultam. Ahogy elhaladtam Silas mellett, a keze kilendült, és acélsatuként fonódott a csuklóm köré.

– Ilyen hamar elmész, Sarah? – suttogta Silas, sápadt tekintetét az ökölbe szorított kezemre sikítva. – Úgy tűnik, mintha rengeteg feszültséget tartanál magadban.

4. fejezet: A 70 százalékos határ