1. RÉSZ

„Anyád nem fog bent aludni. A betegeknek levegőre van szükségük, ráadásul azt a szobát ezen a hétvégén használhatják.”

Ez volt az első dolog, amit az anyósom mondott nekem, amikor kinyitottam az erkélyajtót, és hatvanhat éves anyámat a korlát mellett egy összecsukható ágyon kuporogva találtam.

November vége volt Mexikóvárosban. A szél süvített az ablakokon, és anyám, Elena, még mindig lábadozott a hörghurutból, ami majdnem egy hónapig nem akadályozta a jó alvásban. Három nappal korábban az orvos nagyon egyértelmű volt: nincs huzat, pihenni kell, és melegen kell tartani.

Ezért hoztam el őt Atlixcóból.

– Jól vagyok, lányom – mondta, amint meglátott. – Itt szellő van. Semmi baj.

Remegett a válla.

Az anyósom, Teresa, az asztalon hagyta a távirányítót.

– Elena nagyon köhögni kezdett. Betegség szaga csapdába esett. Különben is, Rodrigo lehet, hogy Paolával jön ezen a hétvégén, és fel kell szabadítanunk a szobát.

Mereven bámultam.

Három hálószobánk volt a lakásunkban. Az egyik Danielé és az enyém volt, a másikat irodának használtam, a harmadik pedig hónapok óta üresen állt.

Teresa már hat éve lakott velünk.

Amikor balesetet szenvedett, én ragaszkodtam hozzá, hogy idehozzam. Soha egy fillért sem kértünk érte. Soha nem beszéltünk részletfizetésről. Soha nem mondtuk neki, hogy látogatásról van szó.

De anyám csak három napja volt ott, és máris útban volt.

Kimentem az erkélyre, megfogtam anyám karját, és éreztem a jeges kezét.

– Bent fogsz aludni.

– Mariana, ne csinálj belőle nagy ügyet – tiltakozott Teresa –. Maga az édesanyád mondta, hogy nem zavarja.

– Anyukám is azt mondaná, hogy nem éhes, ha csak egy tányér étel maradna.

Felvittem a szobánkba, és elkezdtem előkészíteni magamnak a kanapét.

Daniel este fél 10 körül érkezett. Amint meglátta a takarókat, megkérdezte, mi történt.

A magyarázat.

Ránézett az anyjára, majd az erkélyre, végül rám.

– Anya, egy hörghurutos ember nem tud kint aludni.

Azt hittem, végre valaki határt szab.

De aztán hozzátette:

–Mariana, hadd beszéljek vele. Ne csináljuk ezt nagyobb bajnak, mint amilyen.

Megint ott volt.

A kifejezés, amit kilenc év házasság alatt hallottam.

Ne csináljuk ezt nagyobbá.

Valahányszor Teresa döntést hozott helyettünk, Daniel alkudozott, enyhített az álláspontján, megígérte, hogy beszél vele… és egy héttel később minden ugyanolyan volt.

Bementem az irodába, elővettem egy bőröndöt, és bepakoltam anya ruháit.

„Mit csinálsz?” – kérdezte Dániel.

– Elmegyek vele Rosa néni házához.

Teresa jelent meg mögöttük.

– El fogsz menni otthonról, mert találtam neked egy helyet, ahol alhatsz?

Ránéztem.

– Nem. Ki fogom hozni anyámat egy olyan házból, ahol úgy bántak vele, mint egy kellemetlenséggel.

Daniel megpróbált megállítani a liftben.

– Maradj ma éjjel. Holnap elintézünk mindent.

„Holnap anyukám azt fogja mondani, hogy tökéletesen aludt, hogy ne idegesítsen fel. És te el fogod fogadni ezt a hazugságot, mert így illik hozzád.”

Az ajtók bezárultak előtte.

Másnap reggel hat órakor megszólalt a csengő a nagynéném házában.

Kinyitottam, azt hittem, a cukrász az.

Dániel volt az.

Az inge gyűrött volt, a szeme vörös, a haja pedig még mindig vizes.

Otthagyott egy táskát a földön.

És előttem térdelt le.

– Marianna, kérlek, gyere haza.

De mielőtt válaszolhattam volna, lépteket hallottam a lépcsőn.

Teresa izgatottan jelent meg mögötte, egy vászonzacskót és egy összehajtott papírdarabot tartva a kezében.

– Mielőtt visszajössz – mondta –, tudnod kell, mit csináltam tegnap este… és miért akartam igazán azt az üres szobát.

Éreztem, hogy valami beleesik a gyomromba.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Teresa bejött, és letette a kezében tartott papírt az asztalra.

Anya orvosának az utasítása volt.

„Pihenjen, kerülje a hirtelen hőmérséklet-változásokat, és tíz nap múlva vezzen el tüdővizsgálatra.”

Rosa néni elolvasta, és szárazon felnevetett.

– És ezzel úgy döntöttél, hogy kiküldöd az erkélyre?

Terézia lesütötte a tekintetét.

Amióta ismerem, most először tűnt zavarban lévőnek.

Azt mondta nekünk, hogy a férje hónapokig beteg volt, mielőtt meghalt. Kórházak, gyógyszerek, adósságok. Azóta minden elhúzódó betegség pánikkal töltötte el.

„Amikor megtudtam, hogy Elena gyógyulni jön, azt gondoltam, hogy talán utána már nem akar majd elmenni” – vallotta be. „Féltem.”

Anya felemelte a kanalát a zabkásájáról.

– Hát, engem kellett volna megkérdezned. Azért jöttem ide, hogy meggyógyuljak, nem azért, hogy örököljek tőled.

A nagynéném majdnem megfulladt a nevetéstől.

Terézia bocsánatot kért.

Dániel is.

De anya egy feltételt szabott a visszatérés előtt:

„Ha valami zavar bennem, mondd el. Ne mosolyogj rám, miközben máshol ágyat készítesz nekem.”

Azon a reggelen tértünk vissza.

Azt hittem, a legrosszabb már elmúlt.

Két óra múlva megszólalt a csengő.

Rodrigo, Daniel öccse, két hatalmas bőrönddel jelent meg. Mögötte Paola jött, táskákkal a kezében.

– Nagyszerű, hogy anya időben értesített minket! – mondta Rodrigo. – Mivel éppen most újítják fel a lakásunkat, néhány hétig itt fogunk maradni.

Dániel mozdulatlan maradt.

– Mikor hívott téged anya?

– Tegnap délben.

Teresára néztem.

Minden a helyére került.

A szobát soha nem foglalták le, „arra az esetre, ha Rodrigo eljönne a hétvégére”.

Teresa már tudta, hogy Rodrigo és Paola ideiglenesen elköltöznek.

Ezért akartam kihozni onnan az anyámat.