Rodrigo, amikor megtudta, mi történt, zavartan elvörösödött.

– Kölcsönözhetünk valamit.

– Micsoda pazarlás! – tiltakozott Teresa. – Van hely bőven.

Daniel félbeszakította.

– Anya, pontosan ez a probléma. Folyton te döntöd el, hogy ki jön be, ki megy ki, és hol alszik ki, mintha a tiéd lenne a lakás.

A csend kegyetlen volt.

Daniellel hat évvel korábban vettük meg azt a lakást. Az előleg egy részét a szüleim által a házasságkötésünkkor adott megtakarításokból fedeztük.

Terézia tudta.

Egyszerűen soha nem kellett hangosan hallanom ezt a kifejezést.

Azon a délutánon, amikor úgy tűnt, hogy a dolgok lenyugodni kezdenek, anya mobilja háromszor csörgött.

Elutasította a hívásokat.

Aztán jött egy üzenet:

„Doña Elena, szükségem van az 55 000 pesóra a hónap vége előtt. Ha nem tud fizetni, meglátogatom.”

„Ez milyen adósság?” – kérdeztem.

Anya elsápadt.

Végül bevallotta, hogy hónapokkal ezelőtt negyvenezer pesót küldtem neki a háza tetejének javítására.

Nem használtam őket.

Kölcsönadta őket a bátyámnak, Javiernek, mert a műhelye problémákkal küzdött.

Aztán kölcsönkért, hogy megjavítsa a tetőt.

– És miért nem mondtad el nekem?

– Mert Javier nehéz időszakon ment keresztül.

Olyan dühöt éreztem, amit nehéz volt megmagyarázni.

Órákkal korábban bírálta Teresát, amiért a döntéseit „gyermekei érdekében” hozta meg.

És a saját anyám pontosan ugyanezt csinálta.

Azon az estén anya behívott a szobájába, és átnyújtott egy régi bronzkulcsot.

–Holnap menj Javierrel Atlixcóba. Vannak dokumentumok a fa fiókban az ebédlőben.

– Miről szóló dokumentumok?

Több másodpercbe telt, mire válaszolt.

– A házból.

Aztán bevallotta.

Ajánlatot kapott, hogy eladja a házat, amelyben több mint harminc évig lakott.

Az új út jelentősen megnövelte a föld értékét.

Szerettem volna venni egy kis házat a piac közelében, a maradék pénzt pedig elosztottam Javier és magam között.

Másnap kinyitottuk a fiókot.

Megtaláltuk a szentírásokat.

Valamint egy jegyzetfüzet, amibe anya évek óta minden kiadást feljegyezett.

Az utolsó oldalon ezt írta:

Eladó ház: 1 850 000 dollár.
Kis ház nekem: 900 000 dollár.
Javier: 400 000 dollár.
Mariana: 400 000 dollár.
Fennmaradó: megtakarítások és orvosi költségek.

Alatta egy ingatlanügynök névjegye volt.

És egy hang, amitől elállt a szavam:

„Vásárlói előleg: holnap, 11:00”

Javier rám nézett.

– Nem akarom azt a pénzt.

Felvettem a telefont.

Mert ha azon az éjszakán nem teszünk semmit, anyánk másnap feladhatja a házat, amelyben egész életében élt, abban a hitben, hogy pontosan az, amit egy jó anyának tennie kell, hogy feláldozza magát értünk.

És azt még nem fedezték fel, hogy Teresa egy majdnem ugyanilyen tervet rejtegetett.

3. RÉSZ

Felhívtam anyát az atlixcói házának ebédlőjéből.

– Aláírtál már valamit?

-Még nem.

– Akkor holnap senki sem kap előleget, amíg nem beszélünk mindannyian.

Csend lett.

Aztán meghallottam Teresa hangját a háttérben.

– Hallgass a lányodra, Elena!

Zavarban voltam.

– Mit csinál veled az anyósom?

– Úgy méri a lázamat, mintha ötéves lennék – felelte anya.

– Mert valakinek meg kell csinálnia – felelte Teresa.

Javier rám nézett és nevetni kezdett.

Két nő, aki képes volt mindannyiunkat kétségbeesésbe kergetni, kevesebb mint egy hét alatt egymás őrzőivé vált.

A dokumentumokkal visszatértünk Mexikóvárosba.

Azon az estén a következő asztal körül ültünk: anya, Javier, Daniel, Teresa, Rodrigo, Paola és én.

Most először senki sem próbálta meg „megoldani” a problémát anélkül, hogy meghallgatta volna az érintett személyt.

Megkérdeztem anyut, mit szeretne.

Nem tudom, mit akart velünk csinálni.

Mit akart tőle?

Sokáig tartott, mire válaszolt.

– Túl nagy nekem a ház – vallotta be. – Amióta apád meghalt, vannak szobák, amiket alig használok. Minden évben meg kell javítani a tetőt, festeni kell, az udvart ki kell takarítani. A piac és az egészségügyi központ közelében akarok lakni.

– Akkor talán lenne értelme eladni – mondta Javier. – De azért nem, hogy négyszázezer pesót adjon nekem.

Anya összevonta a szemöldökét.

– Tudok segíteni.

– Már segítettél nekem.

Javier elővett egy borítékot.

Bent húszezer peso volt.

– Ez a tartozásom egy része. A többit két hónap múlva fizetem.

Anya megpróbálta visszaadni.

Visszahúzta a kezét.

-Nem.

-Fiú…

–Nem akarok úgy betölteni negyvenet, hogy azt gondoljam, ha hibázom, anya elad valami mást, hogy megmentsen.

A mondat csendben hagyta el az asztalt.

Teresa Rodrigóra nézett.

Rodrigo felvonta a szemöldökét.

– Miért bámulsz engem?

-Nincs ok.

-Anya.

Teresa elkezdte elrendezni a szalvétát.

Dániel túl jól ismerte őt.

– Mit csináltál?

-Semmi.

-Anya.

Terézia felsóhajtott és felállt.

Bement a szobájába, és egy fémdobozzal tért vissza.

Elővett egy bankkönyvet.

– Eladtam azt a kis telket, ami az apád háza mögött volt.

Rodrigo abbahagyta a mosolygást.

-Amikor?

-Tavaly.

– És mennyit adtak neked?

Terézia szünetet tartott.

– Kétszázhatvanezer peso.

— Hol van az a pénz?

– A bankban.

-Szóval így?

Nem válaszolt.

Paola előbb megértette, mint mi.

– Nekünk szólt, nem igaz?

Terézia lesütötte a tekintetét.

Eladta a földet abban a hitben, hogy a pénzt előlegként fogja felhasználni Rodrigo és Paola lakásvásárlásához.

Ezért zavarta annyira, hogy lakbért fizettek.

Ezért hetekig számolgattam, hogy mennyit “dobtak” havonta.

Ezért intézkedett titokban a lakásunkban.

Nem csak pénzt akartam nekik megspórolni.