Most Álvaro ejtette ki.
– Kérlek, ne vess véget így a házasságunknak!
Klára elvette az utolsó dobozt.
– Ma még nem zártam be.
Felnézett.
– Minden alkalommal bezárt, amikor arra kértél, hogy fogadjak el valamit, amit te magadtól soha nem fogadtál volna el.
– Meg tudok változni.
-Talán.
Álvaro látszólag valami többre számított.
Klára nem tett hozzá semmit.
A váltás az ő felelőssége lenne.
Az, hogy maradjon és megnézze, már nem az ő felelőssége volt.
Mielőtt elindult, a faház kulcsát egy konzolra helyezte.
Álvaro ránézett.
-Ennyi az egész?
Klára ránézett arra a hatalmas házra.
A padlók makulátlanok.
A Mercedes által választott bútorok.
A konyha, ahol több száz fogást készített azoknak, akik alig köszönték meg.
A kanapé, ahol Álvaro aznap este ült.
-Igen.
Nem tépte szét a fényképeket.
Nem sikított.
Nem vágyott a végső megaláztatásra.
Csak a kulcsot hagyta ott.
Visszatért Vallecasba.
A megtalált nyaklánc a táskájában, Elena lakáskulcsa pedig a zsebében volt.
Az egyik kulcs egy hatalmas házhoz tartozott, ahol Clarának szinte mindenhez engedélyt kellett kérnie.
A másik egy kis lakást nyitott ki, ahol egy már nem ott lévő nő a szabadságára gondolt, előbbre valónak tekintve önmagát.
Megtartotta az első történetet.
A második kulcsot használta.
Belépett.
Letette Elena urnáját az asztalra.
Aztán eszébe jutott a cetli.
Kinyitotta a konyhaablakot.
Madrid friss levegője beáradt, kissé meglebbentve a függönyöket.
Klára kinyitotta a hűtőszekrényt.
Elővett csirkét, zöldségeket és egy edényt.
Ugyanazt a húslevest készítette el, amit hónapokkal korábban kórházba akart vinni, és amit Patricia a lefolyóba öntött.
Amikor befejezte, egyetlen tál ételt tálalt fel.
Leült anyja urnája elé.
Nem várakozó üzletemberek álltak.
Nem volt anyós, aki a vacsoráról kérdezősködött volna.
Nem volt egy sógornő sem, aki bejelentés nélkül besétált volna.
Nem volt férj, aki szabályozta volna, hogy mennyit költhet.
Klára megkóstolta az első kanálnyit, és sírni kezdett.
Nem a föld miatt.
Nem a milliók miatt.
Még a ház miatt sem, amit az előbb elhagyott.
Sírt, mert minden euróját odaadta volna, hogy még egyszer hallhassa a telefon csörgését 2:17-kor, és felvehesse:
– Itt vagyok, anya.
De a múltat már nem lehetett megváltoztatni.
Amit Elena hagyott neki a vagyonon és az emlékeken kívül, az a lehetőség volt, hogy a lánya nem veszíti el vele együtt az élete hátralévő részét.
Clara lassan megette a levest.
És azon a reggelen történt valami, ami bárki számára jelentéktelennek tűnt volna.
Senki sem hívott a másik szobából.
Senki sem kopogott az ajtón.
Senki sem kérdezte, miért ül le.
Clara 3 év után először befejezte az evést, és ott maradt, egyszerűen azért, mert maradni akart.
Az ablak még mindig nyitva volt.
És bejött a friss levegő.
