Anna, aki még mindig a sokk hatása alatt állt, némán rázta a fejét, miközben a könnyeit törölgette. Péter, a fiú, előrelépett, védelmezően átkarolva édesanyját. – Apám becsületes ember volt! Soha életében nem lopott el egyetlen garast sem. Az utóbbi hetekben… nagyon furcsán viselkedett. Rettegett valamitől. Éjszakánként nem aludt, és folyton az istálló körül őrjáratozott. Azt hittük, csak az öregség, vagy a szíve rendetlenkedik…

A felügyelő bólintott, és a tekintete a hatalmas, sötétbarna lóra vándorolt. Mennydörgés most teljesen nyugodt volt. Ott állt Péter mellett, orrlyukaiból még gőzölgött a levegő a hidegben, de a szemeiből eltűnt a vad, őrült fény. Mintha egy hatalmas súly esett volna le a válláról.

A rendőrök óvatosan kiemelték a zsákot, lezárták a bizonyítékokat, majd engedélyezték, hogy a temetési szertartás befejeződjön. A sérült koporsófedelet ideiglenesen visszaszögezték, és a gazdát végül elnyelte a nedves, hideg föld. A falu népe csendben, suttogva széledt szét. Mindenki tudta, hogy ez a nap még évtizedekig beszédtéma lesz a helyi kocsmában és a vasárnapi misék után.

Az elkövetkező napokban a farmra sötét, nehéz árnyék telepedett. Bár a rendőrségi vizsgálat hamar megállapította, hogy a gazda ujjlenyomatai mellett több, a rendszerben már ismert bűnöző DNS-ét is megtalálták a fekete zsákon – ezzel alátámasztva, hogy a férfit valóban csak kényszerítették a rejtegetésre –, a falu suttogását nehéz volt elhallgattatni.

Anna szinte ki sem mozdult a házból. A férje elvesztése és a temetésen történt botrány teljesen felőrölte az idegeit. Péter vette át a gazdaság irányítását. Minden hajnalban felkelt, ellátta az állatokat, megfejte a teheneket, és megpróbálta fenntartani a normális élet látszatát.

De a farm már nem volt a régi. Valami megváltozott a levegőben.

Mennydörgés, a hűséges mén, az eset óta szinte elválaszthatatlan lett Pétertől. Bárhová ment a fiú az udvaron, a ló követte a tekintetével, vagy lassan ballagott utána a karám mentén. Ugyanakkor az állat éjszakánként nyugtalan volt. Péter gyakran ébredt arra, hogy Mennydörgés tompán dobog a patáival az istálló padlóján, vagy élesen felnyerít a sötétben.

Egy ködös, csütörtöki késő délután, amikor Péter épp a takarmányt hordta be, észrevette, hogy a ló nem hajlandó bemenni az istállóba. Mennydörgés a bejárat előtt toporgott, fülét hátracsapta, és a sötét sarkok felé fújtatott.

– Mi a baj, öregfiú? – kérdezte Péter, és megsimogatta a ló erős, izmos nyakát. – Nincs ott bent semmi. A rendőrök mindent elvittek.

De a ló nem tágított. Hirtelen felkapta a fejét, és az erdő felé vezető, kanyargós földút irányába meredt. A fülei előremeredtek, egész teste megfeszült, mint egy megpendített íjhúr. Péter is abba az irányba nézett, de csak a sűrűsödő ködöt és a kopasz fák sziluettjét látta. Mégis, egy megmagyarázhatatlan hidegrázás futott végig a hátán.

Eközben, alig ötven kilométerre a falutól, egy elhagyatott ipartelepen három férfi ült egy füstös, rosszul megvilágított irodahelyiségben. Ők voltak a szomszédos kerületi ékszerbolt rablói. Kegyetlen, számító bűnözők, akik semmitől sem riadtak vissza.

A banda vezére, egy sebhelyes arcú, zömök férfi, akit csak “Kopasz” néven ismertek az alvilágban, dühösen csapott a koszos asztalra, amelyen egy helyi újság hevert. A címlapon öles betűkkel hirdették a szenzációt: „Ló buktatta le az ékszerrablókat a temetőben! A halott gazda titkára fény derült!”

– Hogy a fenébe történhetett ez?! – ordította a Kopasz, miközben a földre söpörte a kávéscsészéket. – Azt a vén bolondot megfenyegettük! Azt mondta, a sírig viszi a titkot!

– Hát, technikailag odáig vitte – jegyezte meg gúnyosan az egyik embere, egy vékony, ideges mozgású alak. – Csak a lova nem hagyta annyiban.

– Fogd be! – förmedt rá a vezér. – A rendőrök most már tudják, hogy az öreg farmján rejtegettük az árut. És ami még rosszabb: a zsákban benne voltak a régi dokumentumok is. A hamis útlevelek, a menekülési terveink. Ha a zsaruk összerakják a képet, heteken belül ránk törik az ajtót.

A harmadik férfi, egy nagydarab, hallgatag verőember, lassan megszólalt: – Főnök, a zsákban volt kétmillió készpénz is, amit nem említ az újság. Csak az ékszereket meg az iratokat. Mi van, ha a család megtalálta a pénzt, mielőtt a ló balhét csinált volna, és eltették maguknak? Mi van, ha az öreg elmondta a fiának, kik vagyunk?

A Kopasz szeme összeszűkült. Ez a gondolat már az ő agyán is átfutott. Ha a farmer fia felismeri őket egy rendőrségi fotóról, végük van. Ráadásul a hiányzó kétmillió forint épp elég ok volt arra, hogy visszatérjenek a farmra.

– Ma éjjel odamegyünk – mondta a vezér, hangja most már jéghideg volt és kimért. – Átkutatjuk a házat. Ha a pénz náluk van, visszavesszük. Ha a fiú vagy a nő túl sokat tud… gondoskodunk róla, hogy ők is kövessék az öreget a temetőbe. És ezúttal nem lesz olyan ló, ami kikaparja őket.

Az éjszaka sötét és viharos volt. A szél süvítve csapkodta a régi parasztház zsalugátereit, az eső pedig szinte vízszintesen vert a tetőcserepeken. Ilyen időben még a falu kóbor kutyái is menedéket kerestek; senki sem merészkedett ki az utcára.